A héten megint elmentem a barátnőmmel, Marikával a versfelolvasásra. A köztünk lévő politikai vita - úgy éreztem, hogy az én győzelmemmel végződött. (Kinek másnak lenne igaza, ha nem nekem:)) Szeretném, ha ebből megértenétek valamit: én azt nem akartam, hogy úgy érezzem, az életemet ugyan nem tudom rábízni a barátomra, de azért elmászkálok vele kocsmába (ahol rendszerint ő fizet), meg elfogadom tőle a csokikat, és jó étvággyal megeszem ... Úgy szeretnék életemben mindenütt tiszta viszonyokat ...
Szóval elmentünk. És a vezető színész srác, akibe már egy éve is írtam, hogy bele vagyok esve - csak sajnos azóta kiderült róla, hogy családja van, amint azt sejteni lehetett - nos ez a szép szőke herceg odajött hozzám, mivel már a múltkor mondtam neki, hogy én költök, és akkor mondta, hogy legközelebb felolvashatom. De most mondtam, hogy nagyon félek: az én verseim sehova se illenek bele, nemhogy a nagyközönség elé. De akkor mondta, hogy márpedig, ha azt ígértem, akkor mondanom kell. És nem engedte, hogy elsüsüsködjem. És tényleg én voltam a 3. szereplő, bemutatott, mint kortárs költőt. Engeeeem!!! Kimentem a színpadra, és felolvastam az első 3 verset, ami a kezem ügyébe akadt. Közben nagyon jól éreztem magam! Aztán odajöttek néhányan gratulálni, meg egy pali, hogy több amatőr író-klub is működik a városban, mért nem járok egyikbe se. Marika meg mondta, hogy a verseim különlegesek, egyediek, és neki nagyon tetszenek, és büszke rám.
És rá is jöttem, hogy egy kamaszkori álmom vált valóra, mivel a szalagavatón csak az érdekelt, hogy mért nem vagyok én fent a színpadon a szereplők között, de persze mint az iskola legvisszahúzódóbb tanulója, szóba se jöhettem. Én csak úgy szerettem volna valamit adni az embereknek! És hát van az úgy, hogy az álmok megvalósulnak!