éhségtől kopogó szívvel szakadtam ki az anyaméhből
levegőt már akkor sem kaptam
volt, hogy zabáltam mindent a mindenért
bőröm alatt mégis lakatlan maradt a katlan
felettem utolsó szikráit hányva záródott az égbolt
majd mohó pillantásaim végleg eléheztek
alámerültek a semmibe, ahol nincsen semmi se
végül merengve megálltak, „a szív, talán mégis érezhet!”
szemhéjukat magukra zárva néztek szét odabent
száraz könnyeket hullajtott a szív
melyek görbe ívben az űrben csobbantak szét hangtalan
ám rezgésük mégis csillagokat hív
ha meglátod a végesben a végtelent
és akkor tenger nyílt a szívem alatt
még lázadó sejtjeimmel szemben
belém robbantak érzéseim, és eltűntek a falak
bevallom, fájt, és még most is fáj nagyon
amikor egyedül talál rám a reggel
és minden szívdobbanásomon ott ül egy kis magány
de, amikor ritmusomat megoszthatom egy másik szeretettel
akkor érzem az erőt
a levegőt
akkor érzem, hogy minden, mi volt, mi lesz, az csak ezért, mi van
a pillanatért
mi át, meg átfonja minden percemet
s így lesz otthonommá a szeretet