Légüres térben ülök és várom, hogy történjen valami.
De semmi nem jut el hozzám. Se egy hang, se egy levegőmoccanat, semmi. Nem vagyok sehol. Kívül rekedtem az Univerzumon, mint Ádám az Ember tragédiájában, amikor elhagyja a Földet.
Magam maradtam. Magányos, néma gyász ez. Gyászolok valamit, amiről azt sem tudom az enyém volt -e egyáltalán. Talán nem is volt, csak én képzeltem, hogy az - de most elveszett. Elveszett és én magamat marcangolom, mert úgy gondolom én hibáztam el. Én vagyok az oka, hogy a talán sosem-volt valami elveszett.
Ha józan ésszel gondolkodnék, azt mondanám, butaságot csinálok. De ebben a pillanatban nem tudok józan ésszel gondolkodni. Nem tudok, nem akarok gondolkodni, "csak" érezni. Valami olyasmi ért el, ami eddig soha. Adott valamit. Ami nagyon jó volt. És elvett valamit, ami nagyon fáj. Talán csak egy próba volt? És ha igen, miért?

Hideg van. Sötét, és dübörgő csend. 
Úszom a semmiben és haza akarok érni. Vissza oda, ahonnan jöttem. Meleget szeretnék, szeretetet, fényt, úgy általában az én kis apró boldogságaimat. Földanya, fogadj vissza ölelésedbe, mert nem bírom itt tovább! Az űr idegen, a szkafander szorít. Levegőt sem kapok.
Engedjetek vissza.