a perc tört része alatt történt
vagy, talán az egészében
hogy lassan belém kúszott
igen, valahogy úgy, alattomosan
hogy hiába éreztem közeledtét
nem lehettem felkészülve rá
mert mégse, vagy tán pont azért
szóval, mert mégse a gyomromba
hanem a hátam közepébe vágott

valami ésszel foghatatlan szomorúság
persze, mindig ezt bizonygatom
hogy az ész, és az értelem egymástól távol esnek
csak a koppanásuk visszhangja az, mi folyton bezavar
és ilyenkor mindig azt hiszem, hogy megérthetem
de most csak állok, türelmes kétségbeesésben
miközben kifeszített ujjaim közül sorra kigurulnak
a kézzelfogható tények
hogy, amint a boldogság is
úgy, ezek a rosszabb pillanatok is egyszer véget érnek