Péntek délután
a munka undorán
töprengek mélyen,
azon a tényen,
itt kell ülnöm, s hiába minden,
nem suhanhatok el innen,
ezért
belehajtom tenyerembe arcomat,
és eszembe jut egy karcolat,
melyet megírtam régen,
(mert nem voltam oly tétlen,
mint mostanság vagyok)
bár néha nyomot hagyok,
mint a macska, ha jelöl,
én igyekszem szél felől
tenni a dolgomat,
mi nem bánt másokat.
Szóval az iromány,
mi eszembe ötlött hirtelen,
nem volt más,
mint a Szőnyegem,
amit úgy utáltam hajdanán,
kapcsolatunk hajnalán.
A retkes rohadékot,
mit szaggattam volna cafatra,
ha nem szól közbe valaki haragja…
de már megbékéltem vele,
mert nem én takarítom. (Hehe)
Visszanézve e sorokat,
értelmet nem látok,
sokat.
De ez a pénteki unalom,
így van, ha nem uralom
az elmém, s kijön minden,
aminek nem kéne innen,
s lesz belőle egy valami,
meghatározhatatlan
izé.