Sziasztok! Furcsa, de kicsit idegenül mozgok itt a blog világában, ez az első, amit ide írok. Igazából nem is tudom, miért teszem, most valahogy elszabadultak a gondolataim. Lehet, sok zagyvaságot fogok ide összehordani, de komolyan nem tudom, most mi van velem. Rettenetesen bosszant az, hogy kivételes érzékem van ahhoz, hogy megbántsam azokat az emberekek, akiket a legjobban szeretek. De minimum közel állnak hozzám. Ráadásul ezt pont úgy kivitelezem mindig, hogy eszem ágában sincs velük vitázni, de a végén mégis baromira összejön. Olyan jó lenne, ha az ember büntetlenül kimondhatná azt, amit érez,ami igazából bántja. Legyen szó bármiről is. Én csak egy picit szeretném azt a képzeletbeli húrt tovább feszíteni, de sajnos még a húrig sem jutok el. Ha pedig esetleg mégis, akkor tuti, hogy sok sértett, megbántott embert hagyok magam mögött, és nem nézem, kin, és hogyan gázolok át. Ez olyan rossz, miért van ez így? Szeretnék ezen változtatni. Hirtelen ember vagyok, makacs, és időnként önző. Viszont büszkén mondom, nem örököltem az irígységet. Jó lenne mindenkitől egyenként bocsánatot kérni, akiket esetleg megbántottam, vagy a sérelmeimet triplán toroltam meg, de ezeknek az embereknek a zöme szóba sem áll velem. Nem mondom, akadnak néhányan, akik egész egyszerűen a mai napig nem érdekelnek, de a többség azért igen. Jó lenne ezen kicsit változtatni, de olyan nehéz. Próbáltam pedig. Komolyan próbáltam. És amikor sikerült, úgy éreztem, ez nem én vagyok. Elvesztettem azt a rám jellemző határozottságot, melyet oly sokáig senki nem tudott kibillenteni. Ma már néhány embernek azért sikerül. Azért megígérem, próbálkozom. Köszönöm, hogy ezt a sok sületlenséget elolvastátok, de mint említettem: szeretném megosztani az emberekkel, akiket érdemesnek tartok rá. Itt a fullon rengeteg ilyen ember van. Hát, ez vagyok én...

Sziasztok!