Sziasztok!
Újfent a blogon kötöttem ki. Gondoltam, megírom nektek, hogy milyen délutáni kalandban volt részem a mai napon. Semmi extra, igazából nem sok a mondanivalója, de számomra mégis jópofa volt. Délután három óra környékén felhívott egy jóbarátom. Lassan már a teljes nevét el is felejtem, mindössze két lehetőség jöhetett szóba a megszólításánál: Gyúrós vagy Döme. Emberünk olyan száztíz kilogramm, rommá tetovált testépítő. Ezeket a bizalomgerjesztő dolgokat ellensúlyozza rendkívül kedves természete. Lényeg, fölhívott, hogy megkérdezze, délután eljöhetne-e velem arra, amerre éppen dolgom van. Unatkozott szegény, szabadnapja volt. Kifejezetten örültem az ajánlatnak, így nem egyedül kellett cikáznom a területeimen, ahova éppen a munka szólított. Lehetett már fél négy is, mikor odaértem hozzá, majd Lőrincről Pilis felé vettük az irányt. Innentől kezdve érdekes beszélgetés, érdekes megnyilvánulások hada kezdődött el. Nem tudom már honnan jött az ötlet, hogy felhozzam a dolgot, de kimondtam:
- Képzeld, öcsém! – hatásszünet - Írtam egy kisregényt. – nem volt benne biztos, hogy jól hallotta.
- Mi van? Mit csináltál? – hitetlenkedett.
- Neked már a füleddel is baj van? – kérdeztem gúnyosan.
- Nincsen, de ha lehalkítanád ezt az elviselhetetlen rock zenét, talán érteném amit mondasz. – megtettem, lehalkítottam a világ legjobb rock zenekarának az egyik albumát.
- Mondom…Írtam egy regényt! – emeltem a hangom.
- Regényt?
- Igen, regényt. – válaszoltam.
- Öcsi, nekem nincs bajom regényekkel, magam is sokat olvasok…De…te?! Regényt?! – új volt ez az oldalam neki, pedig régóta ismerjük egymást.
- Igen, én. Találtam egy tök jó irodalmi oldalt a neten, és oda feltettem. Regisztrált tag vagyok, kiscsávó! – dicsekedtem.
- Tényleg ne érts félre, semmi bajom az irodalommal, de rajtad nem tudok kiigazodni. De komolyan, te ahogy öregszel, hülyülsz is? – komolyan gondolta a kérdést.
- Na, állj le! Te sokkal öregebb vagy nálam, de szerintem tíz évesen sem voltál normális.
- Sokkal?! – nevetett. – Nyolcvanötben születtünk ember!
- Az lehet, de te májusban, én meg decemberben. Az több, mint fél év! Te a sok gyúrástól már alig tudsz megmozdulni. Én ugyan ízeltlábú vagyok, de nem vagyok ennyire lelassulva. – vágtam vissza. Erre kinevetett, és befeszített bal karját.
- Ezt figyeld öcsi, olyan a karom, mint neked a combod vazze! – ekkor már én is röhögtem.
- Sose voltál normális, én tudtam. De azért az a rágógumis tetkó a nyakadon elég szánalmas. Húzd fel a gallérod, nehogy kiszívja a nap. – vágtam vissza. Mellesleg a tetoválás a nyakán igencsak elhalványodott viszonylag rövid idő alatt.
- Ne piszkáld a „varrataimat”! Nem két forintba kerültek.
- Ahhoz képest elég szar. – nyugtáztam a dolgot vigyorogva.
A következő percek csöndesen teltek. Ő a telefonját piszkálta, én pedig az utat lestem. Miután befejezte az üzenet írását, nagy büszkén, poénosan így szólt:
- Öcsém, olyanok vagyunk mint Martin Lawrence, és Will Smith a Bad Boys-ban. – röhögött.
- Ja, te egyedül vagy olyan sötét, mint ők ketten. – cikiztem.
- De komolyan, emlékszel arra a sült krumplis részre, mikor a kocsival mennek? – persze, hogy emlékeztem.
- Igen, de van egy alapvető különbség. Nekik nem olyan autójuk volt, mint ez.
- Micsoda?
- Mondom az ő verdájuk nem tíz perc alatt gyorsított hetvenről nyolcvanra. Ráadásul ez, amiben olyan bőszen csöpögteted a kóládat, céges járgány. – ezen megint csak jót nevettünk, majd komolyra fordult a téma.
- Tudod…-kezdett bele – Olyan jó lenne, he nekem is lenne egy saját autóm. Kicsit többet keresnék, és vennék egy autót, de komolyan. Mondjuk egy millióig.
- Nekem mondod? Tudod milyen régóta szeretnék egy autót? Pffffff….De egyszerűen nem tudom összehozni. Annyi a fizetnivalóm, hogy néha örülök ha a negyede megmarad.
- Tudom, én is így vagyok vele. Itt dekkolok ezen a szeméttelepen huszonnégy órákat, és alig van valami…
- Nyugi, előbb utóbb megoldódik. Pont egy hét múlva megtesszük az első apró lépést, hogy két év múlva elhúzhassunk. – nyugtattam, nem csak őt.
- Jaja, nagyon várom már. Zolival beszéltél, mikor találkozzunk a nyelvsuli előtt?
- Nem, még nem. De este felhívom, és megbeszéljük. Aztán rád csörgök, rendben Döme?!
- Rendben. Én is szeretném már tudni, hogyan tervezzek arra a napra. – Döme ekkor kinézett.
Fogalmam sem volt, mit néz Monor, és Monorierdő között. Talán a mellettünk suhanó fákat? Esetleg a kresz táblákat tanulmányozta? Ekkor azonban megszólalt.
- Úgy várom már azt a napot, amikor elhúzunk innen haver…Tudod mit? Mégiscsak hangosítsd fel ezt a rock zenét…. |
