Ha tönkre megy egy kapcsolat, ennek oka legnagyobb részben az, hogy a hétköznapok egyhangúságában elmúlik a lángolás, és ennek elkerülésére nincs bennünk elég motiváció.

Az alacsonyabb hőfok már nem adja azt az adrenalin emelkedést, amit az elején, és ennek hiányát nem egyformán dolgozzuk fel.

Van akinek elég az alacsonyabb hőfok, sőt!
Ő az, aki kiegyensúlyozott, csendes mindennapokra vágyik, a biztonságot nyújtó állandóságra.
Az ilyen embernek, nem elhidegülést jelent a csönd, hanem megismerést, egyetértést, azonos gondolkodást, békét, nyugalmat, a tökéletes összetartozást, egymás gondolatainak ismeretét, a beszéd feleslegességét.
Manapság ezek már nem divatos dolgok, mert pereg az élet.
De Nagymamám csendje Nagypapám mellett, a legmélyebb szeretetet jelentette.

Ennek ellenkezője, az a típusú ember, aki csak szenvedélyesen képes élni, akinek szüksége van a folyamatos izzásra, akinek a lelke belehal a hétköznapok gondtalan egyhangúságába.
Ők nem bírják elviselni a számukra unalmas megoldásokat, ők ha kötnek is kompromisszumot, az csak rövid ideig tart.

Tehát kódólt természetünk miatt döntésekre kényszerülünk, és sajnos a döntések velejárója, hogy többeket érint, nem csak önmagunkat.
Mennyivel könnyebb lenne, ha csak magunkkal kellene számolni, és a döntések másokat érintő következményeit  kiküszöbölné a sors.
Illene is megtennie, hiszen, mint Szemilla írja, nem mi tehetünk arról, ami történik velünk, ezt magasabb hatalmak intézik helyettünk, mi csak kapálózhatunk.

Én ezzel nagyon nem értek egyet!

Az életünk történéseit, éppen a saját és mások döntéseinek következményei adják.

Rossz esetben, sajnos előfordulhat, hogy döntéseink következménye elviselhetetlen változásokat okoz másoknak, esetleg pont olyant, hogy a mi döntésünk következtében ébrednek rá, hogy nem bírják elviselni az életet a rájuk kényszerített állapotban, tehát ugraniuk kell.

Igazi patt helyzet.

Vajon az az egészséges lány, aki leugrik a negyedikről, végig gondolta, hogy mi lesz a szüleivel? 
Ők hogyan viseljék el az életüket úgy, amibe most belekényszerültek -mert nem hiszem, hogy ezt akarták -.
Ők életet adtak neki, egészségben felnevelték, küzdöttek érte. Hitték, hogy öregségükre támaszuk lehet, ehelyett egy gonddá vált az életükben.
Vajon ha úgy döntenének, hogy nem törődnek vele, mert nem így képzelték el, akkor nem gazemberek lennének az emberek szemében?

Persze ezek csak gondolatok, a bennem folyamatosan felmerülő másik oldalról.