...avagy a sors revansol
Barátnőmnél traccsoltunk a hétvégén. Igazi boszi-elfoglaltságok, ő borozott, én grapefruit-lét ittam, kártyát vetettünk, na és persze a pasikat tárgyaltuk. Őneki már úgy tűnik, végre kinéz valami normális férfi. (bár múltkor már kizártuk, hogy a "normális" és a "férfi" kategória egymás mellé kerüljön. Nincs közös részhalmazuk.)
Barátnőm gonosz módon elkezd somolyogni, hogy lehet, hogy ő már a jövő héten sínen lesz "hormonügyileg", sőt, ha rajta múlna, akár aznap eljött volna hozzá a kiválasztott szerencsés férfiú...én meg még koplalok 1 hónapig, míg párom haza nem ér... Kinyújtom a nyelvem és röhögök, kívánom neki, hogy úgy legyen... van mit behoznia.
Aztán 11 után elbúcsúzom, épp kanyarodok rá a főútra autóval, mikor megcsörren a telefonom. Nem szokásom felvenni vezetés közben, de ez a csengőhang gyanús volt, mert a páromé. - Szia, hiányoztál... - mondja. - Te is. - ... úgyhogy három perc múlva otthon vagyok! - Miiiii? Most hülyéskedsz. - Nem. Csak azért szólok, hogy kiszórd addig a pasikat. - Jó, azt fogom tenni.
Azt persze mondani sem kell, hogy közben kisujjal váltottam, alig láttam valamit az útból, gyomrom babszem nagyságra ment össze, szívem kiugrott majdnem a torkomon keresztül. Három perc alatt kell rendet csinálnom!!!! Félbe voltam a mosással, a takarítással, kiszabandó nadráganyag a hálóban, szabásminták mellette - a párom meg mindent élére állít, ha nincs steril tisztaság mindenhol, hát ő nekiáll akár éjjel is sikatolni... Becsületemre legyen mondva, fél perc alatt összedobáltam amit lehetett, és fújtatva nyomtam meg az ajtónyitó gombot.
És tényleg ott állt! Hazajött! Hogy hogyan és miért azt nem tudom, de azt igen, hogy leszívesebben megölném, hogy nem szólt előre... csak az utolsó pillanatban. Miután a hirtelen jött sokktól és egyéb érzelmektől megszabadulva kibömböltem magam a vállán, önelégült mosollyal gondoltam a barátnőm gonosz kis megjegyzésére... Egy pillanat alatt eltűnt az érzelmes Rien és helyébe dionysia lépett:
"A sors visszaüt, kiscsaj. Na ki d*g még ma este?" |