Csütörtökön kimentem az irodából, rágyújtani. Az iroda előtt van egy kicsi játszótér, imádtam télen a kis totyogó apróságokat nézni. Mind édes kis hógolyónak beöltöztetve, tündériek.

Szóval csütörtökön kint voltam. Nagypapa ült a padon, két kisfiúval. Lehettek max. 3 évesek.
Nagypapa: a mama vett nektek egy kiló mandarint, de a felét már megettétek.
Egyik kisfiú: miért?
Nagypapa: mert finom.

Na itt kezdtem megint gondolkozni. Hogy tényleg mennyivel közelebb vannak még ezek a tiszta gyermekek saját magukhoz! Magukhoz, akik annyira tiszták még, mert a szülők, és az emberek, akikkel kapcsolatban vannak, még nem tudtak beléjük nevelni semmit. Még nem hat rájuk a sulis közösség, a társadalom.

Azt kérdezte, miért? Mert még semmit nem tud, még keres, kutat és tanul!
Eszembe jutott, hogy az ilyen kicsi gyerkőcök mindig mindenről azt kérdezik, hogy miért.
Miért jár apa dolgozni?
Miért kell megennem?
Mi az? Autó. Miért?

Nem az érdekli, hogy mi az! Az érdekli, hogy miért. Hogy miért van ott, miért van egyáltalán. Ezek az apróságok még nem ismernek itt semmit. Semmit azokból a félelmekből, fájdalmakból, feladatokból, amelyekkel mi nap mint nap szembesülünk.

Fantasztikus. Csodaszép ez a tiszta ragyogásuk. Meghatott.

És milyen sokan el tudják felejteni, hogy olyan kicsiként még kerestek... Még tudni akarták, hogy mi miért van úgy, ahogy. Milyen sokan leélnek úgy egy életet, hogy eszükbe sem jut azon gondolkozni, hogy miért.

Sosem felejtem el azt a csütörtöki játszótéri pillanatot. Úgy ragyogtak be engem is, hogy nem is tudtak róla.