részlet Montaigne az A tapasztalásról című művéből:


„… mint egykor a gonosztetteket, most a törvényeket nyögjük”*; pedig mi annyi mérlegelni- és döntenivalót hagytunk bíráinknak, hogy az övéknél hatalmasabb és szertelenebb szabadság soha nem létezett még. Mit értek vele törvényhozóink, hogy kijelöltek százezer különféle és sajátos esetet, és százezer törvényt szabtak rájuk? Ez a szám sehogy sincs arányban az emberi cselekedetek végtelen sokféleségével. Kitalálásaink sokasítása nem fogja utolérni a példák változatosságát. Vegyünk hozzá még százszor annyit: akkor sem akad majd az eljövendő események között csak egy is, amely a kijelölt és lajstromba foglalt esetek ezreinek roppant sokaságában találna egyet, amelyre ráillik és oly pontosan egyezne vele, hogy ne maradjon valamiféle eltérő körülmény, ami eltérő megítélést kíván. Cselekedeteink, amelyek örökös változásban vannak, nemigen kapcsolhatók össze a megváltoztathatatlan és mozdulatlan törvényekkel. Minél kevesebb van belőlük, minél egyszerűbbek és általánosabbak ezek, annál kívánatosabbak; sőt azt hiszem, jobb lenne, ha egy se volna, mint annyi, amennyi nekünk van.
A természettől mindig szerencsésebb törvényeket kapunk, mint önmagunktól. Bizonyság rá a költők ábrázolta aranykor, vagy mostanában az olyan népek állapota, amelyeknek csakis aranykorbéli törvényük van. Némelyek például, ha bíró kell nekik bármiféle ügyben, megfogadják a legelső vándort, aki a hegyeik közé vetődött. Mások a vásár napján választanak maguk közül valakit, hogy ott helyben döntse el minden perüket. Mi veszély származna belőle, ha a mieinket is így intéznék a legbölcsebbek, a körülmények szerint és úgy szemre, nem követve és nem is szolgáltatva semmiféle precedenst? Ahány láb, annyi kapta. Ferdinánd király, amikor gyarmatosokat küldött az Indiákra, nagy bölcsen úgy rendelte, hogy jogtudóst egyet se vigyenek magukkal, különben az Újvilágban igen elszaporodnának a perek, mivel ez a tudomány, természeténél fogva, patvarok és viszályok szülőanyja; úgy vélte, Plátó után, hogy a jogász meg az orvos nemigen gyarapítja az országot.
Miért van az, hogy a mi közönséges nyelvünk, amely minden egyéb használatra olyan könnyedén megfelel, homályossá és érthetetlenné válik a szerződésekben és a végrendeletekben, és hogy aki olyan világosan fejezi ki magát, bármiről beszéljen vagy írjon is, ezekben már nem tud másképpen megnyilatkozni, csak bizonytalanul és ellentmondásokba keveredve? Talán azért, mert e művészet fejedelmei, akik különös gonddal válogatják össze az ünnepélyes szavakat és szerkesztik a mesterséges formulákat, annyit méricskéltek minden szótagot, úgy ízekre szedtek minden elképzelhető összetételt, hogy végül is belegabalyodtak és belezavarodtak a figurák végtelen sokaságába és a felaprózott kategóriákba, amelyeket már nem lehet semmiféle szabály és előírás alá vonni vagy biztosan értelmezni. „Zavaros lesz minden, ha egészen porrá zúzzák.”*


*Tacitus: Évkönyvek
*Seneca: Erkölcsi levelek