Tegnap megint voltam Marikával versfelolvasáson. Na most nem én olvastam föl:)) Hanem egy egészen új ötlete volt a vezető színésznek: hogy egy verset egymás után több ember is mondjon el, ki hogy értelmezi. Ez az este egész egyszerűen fantasztikus volt!:)) Az egyik legnagyobb élmény számomra Kányádi Sándor: Fától fáig című verse volt! Ketten is elmondták, egy férfi és egy nő, és egyik jobb volt mint a másik!:)) Mégis a női előadónál éreztem egy nagyon érdekes dolgot ... Mielőtt bementem volna a színházba és besétáltam a színház utcájába, amit az elmúlt években újítottak fel, és nagyon-nagyon szép, régi patinás kis házakkal, és sok kiülős kisvendéglővel, szóval ahogy ott mentem az utcán és sütött a nap végre már melegen, szinte nyáriasan, és az utcán az asztaloknál sok fiatal ült, és iszogattak, az jutott az eszembe, hogy nekem is ott kéne ülnöm az egyik asztalnál, legalább 3, 4, 5, 6 fiatal férfi között, és sört inni!:)) És hogy valamit nagyon-nagyon rosszul csináltam az elmúlt években, hiába akartam megváltoztatatni az életemet, mégse változott meg alapvetően semmi, és nincs egyetlen egy férfi se, aki beülne velem sörözni ezen a szép tavaszi estén ... És hogy milyen rossz is most nekem bemenni, a levegőtlen nézőtérre, ahol zömében sok idős ember ül. Alig bírtam bemenni. És amikor az a színésznő Kányádi versét mondta: Fától fáig, akkor hirtelen mindez eltűnt és elmúlt, már egyáltalán nem vágytam arra, hogy kint üljek a napsütésben, és sört iszogassak lehetőleg fiatal pasik közt, már nem érdekeltek az évek óta megoldhatatlan problémáim, a félelmem a jövőtől, eltűnt és elveszett az egész világ, és már semmi, de semmi más nem volt fontos, csak kizárólag az a vers: Fától-fáig, megállt az idő, és kizökkent, vagy inkább a helyére zökkent. És csak azon gondolkoztam, hogy mi ez vajon, amit a Kányádi tudhat, és én nem tudok, és meglehet-e az tanulni, vagy sem, és ha nem akkor, miért nem, de nem verslábakra gondoltam, nem is rímre, ritmusra, vagy a megfelelő szótagszámra - persze lehet, hogy mindezek nagyon fontosak, vagy nem? Hanem hogy ez valami mágia, amikor megáll az idő, és kitágul, a lélek kiárad, és csak az az egy vers van, vagy történet az egész világon. Ehhez hasonlót éltem át tánc közben, amikor még jártam táncházba. De mi ez a titok vajon? És meg lehet-e ezt tanulni? És, ha igen, akkor miért nem?
|
