| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Mélabús szárnyalás Ideje:: 04-26-2008 @ 12:37 am |
|
|
|
|
Gyulai Szabolcs, 2006. április 30.
Tegnap az én drága jóbarátommal, Kányával végre elpakoltuk az ucsóelőtti tételt, azt a mintegy kilencszázvalahány példányos könyvkészletet, amely a Mélabús szárnyalás című zseniális és a könyvpiacon igen kurrens kötetemből még megmaradt (és amit uszkve három hete hordtam fel önkezemmel a galériára, igen optimista hangulatban). Eme kaland során irtózatosan sokat röhögtünk, ha nem bánjátok, megpróbálom sorba szedni, hogy mi mindenen.
A feladathoz eltérő hangulatban kezdénk hozzá. Kányával nem találkoztam azóta, hogy kimondatott a végítélet, így ő meglehetősen sokáig buta és értetlen arcot vágott a fejlemények ilyetén alakulásán (már úgy értem, a szokásosnál is azabbat), mivel körülbelül két hete beszélgetett Piroschkával egy titkos összejövetel során, a szépségszalonnak azon részén, amely nappal a kedves vendégek kéz- és lábápolásának céljára szolgál, és szerinte akkor még egyáltalán nem volt érzékelhető, hogy a Pirosnak ilyen messzire el fog menni az esze.
Jómagam pedig azért voltam rosszul, mert az ucsó kanapés alvásom során jól megfáztam, és éppen tombolt bennem a láz. De egy bizonyos szempontból jól is voltam, mert mostanában a jó kedélyállapotom egyenes arányban viszonyul a költözés során elhordott holmik egyre növekvő mennyiségéhez.
És bizony a Mélabús szárnyalás nemcsak komoly és korszakalkotó mű, de szállításilag is súlyos tétel.
A Mélabús szárnyalás című irodalomtörténeti alapvetést huszas kiszerelésben csomagolták be annak idején a derék nyomdászok. Eme huszas csomagocskákat hát most szépen ledobáltam a galériáról a földszinten elhelyezkedő havercimborámnak, ő pedig a bérlemény földszintjén csinos kis falat emelt belőlük. A munka első fázisának (Ledobálás) végén elégedetten szemlélte meg a művét, majd előterjesztette az ötletét:
- Te! Mi lenne, ha itt hagynánk ezt a csinos kis barikádot?
Rekedten kacagtam egy sort, majd kiegészítettem az újítást a következővel:
- Ja! Aztán anyáméktól idetelefonálnánk Pirinek: - Jaj, kislány, most vettük észre, hogy véletlenül ott felejtettük a Mélabús szárnyalást! Nincs nagyon útban?
Midőn kimosolyogtuk magunkat, én lekászálódtam a galériáról, s a lépcsőn lefelé araszolás közben riasztó megfigyelést tettem. Mondtam is Kányának:
- Asszem, a legjobb pillanatban húzok el innen, jóbarát. Életveszélyesen mozog az egyik lépcsőfok!
Újabb kacajszünet után előálltam a gépjárművel az előkert kapujához. Külön örömömre szolgált, hogy időközben hazaért a Szuzukis Fiú, Seprűkészítő Jani és Wartburgos Bácsi is, így elhárult a veszély, hogy bárki is megzavarjon minket, miközben a magas kultúrát képező szállítmányt berakodjuk, hogy átfuvarozhassuk a Bravium Kiadó tényleges telephelyére.
A rakodás során kiderült, hogy bármekkora csomagos fáraó is voltam a postai pályafutásom egy szakaszában, és hiába több az IQ-m minimum 20 ponttal a Kányáénál, mégis ő mondta ki a logisztikai okosságot, hogy a ládás cuccot kell utoljára berakni, mert a Bravium Kiadó székhelyén azzal fogunk kezdeni. Semmi mással nem tudom ezt magyarázni, mint a meglehetősen magas lázammal.
A Bravium Kiadó székhelye egy tízemeletes házban található. A cég, bár igen szép reményű, és roppant dinamikusan fejlődik, mégis be kell vallani: az épületnek nem minden emeletét a Bravium Kiadó foglalja el. Sőt, mondhatni, hogy a 7. emelet 23. ajtó mögött található ingatlan kivételével a többi helyiség különböző korú, nemű, családi állapotú és politikai hovatartozású emberek lakhatási céljaira szolgál. Bizony, ezen polgártársak túlnyomó többségének egyáltalán nincs semmiféle értesülése és fogalma arról, hogy a 7. emelet 23-as ajtó mögött egy apró helyiség a Bravium Kiadónak ad otthont. De hagyjuk most a dicsekvést, mert hiszen momentán arról tárgyalunk, milyen kalandokat élt át a Kultúra eme két utazó nagykövete, azaz Kánya és jómagam.
A parkolóban kiemeltük a két műanyag ládát, és megindultunk vele a székház hátsó bejárata felé. Igen hamar eldöntöttük, hogy a szállítás a továbbiakban egyesével fog történni ládailag, mert a Mélabús szárnyalás aszott nehéz, főleg huszas csomagolásban. Eme fizikai tény a következő kérdések megfogalmazására sarkallta Kányát a hordárkodás során: (Vájtszeműbbek kiolvashatják belőle Kánya hangulati állapotának fokozatos módosulását.)
- nem tartod szimbolikusnak, hogy mintegy négy és fél mázsányi szerelmesverset hozunk el attól a lánytól, akivel az idén valószínűleg eljegyzésed lett volna?
- feltétlenül muszáj minden kanyarnál nekiszorítanod a falnak?
- mi a bánatnak írtál ilyen vastag könyvet?
- egyáltalán minek írtad meg ezeket az ótvar verseket?
- mondtál benne valami újat a szerelemről, ami még soha senkinek nem jutott eszébe, he?
- akkor meg minek szaporítod feleslegesen a szót?
- nem gondoltál rá annak idején, hány fát kellett ezért kivágni?
- miér nem adtad el a Pirosnak az egész készletet?
- én a helyedbe’ aszontam vóna neki: majd elköltözök, ha el lesz adva ja zösszes példány!
Súlyosbította a helyzetet, hogy egy mókás kedvű lakótárs olyan karikatúra-matricát helyezett el a lift falára, amelyen a pápa őszentsége épp arról a szomorú tényről tájékoztatja a híveket, miszerint a világ Coca-Cola-készlete már csupán 150 évre elegendő.
A karikatúra kollektív megtekintése után meghallgathattam Kánya filozofikus igényű eszmefuttatását arról, vajon hány évszázadra elegendő a világ Mélabús szárnyalás-készlete. Miközben mélabúsan szárnyaltunk felfelé a lifttel, a cimborám kifejtette, miszerint az elkövetkező évszázadok valamelyikében az lesz a legnagyobb öröme az egyik leszármazottamnak, amikor majd a Mélabús szárnyalás utolsó kötetén is sikerül túladnia.
Az utolsó kanyar volt a leghosszabb, mert gyakorlatilag végigröhögtük. Míg bepakoltam a ládikába a tíz darab huszas csomagocskát, Kánya az építőiparban beszerzett kalandjaival szórakoztatott. Aztán, amikor elkészültem, és meg akartuk emelni a ládát, ő nem emelt, hanem elkezdett röhögni, majd kiegyenesedett, és megosztotta velem a következő rendkívül szórakoztató anekdotát:
Egy ízben, amikor valami házépítésen tevékenykedtek, nem jött el a megrendelt daru. Ám ők nem akartak lemaradni a melóval, gondolták hát, hogy a már nem emlékszem milyen típusú betongerendákat önkezükkel emelik a helyükre. Az utolsónál azonban történt egy kis közjáték. Négyen hajoltak ugyan le megemelni a nehéz és dímatlan cuccot (Kánya, Kánya Apukája, Kánya Apukájának Alkesz Haverja és Félszemű Bácsi), csakhogy, mint később kiderült, a négyből három embernek egy srófra járt az agya: emeljék a többiek, én majd vállmagasságtól bekapcsolódom. Hárman tehát nem emeltek, úgymint: Kánya, Kánya Apukája és Kánya Apukájának Alkesz Haverja, de természetesen egyikük sem tudta a másikról, hogy milyen könnyítést tervez a saját munkatempójában. Félszemű Bácsi azonban továbbra is a tőle megszokott vehemenciával és lelkesedéssel fogott neki a feladatnak, ám természetesen esélye sem volt, hogy egyedül bármiféle eredményt is elérjen, a nadrágja hátuljának összegyurmázásán kívül. Ezért, miután Félszemű Bácsi pár másodperces reménytelen agónia után belátta, hogy a további erőlködéssel akár a maradék látószervét is elveszítheti, befejezte a műveletet, és a három lebukott, kínjában és szégyenében egyaránt röhögő lumpen elem szülőatyjának ivarszervét kezdte igen harsányan, és meglehetősen gusztustalan összefüggésben fölemlegetni.
Miután cimborám kellőképpen kiröhögte magát eme szívderítő kaland nosztalgikus fölemlegetése nyomán, végre elindulhattunk az utolsó szállítmánnyal. A hátsó bejárathoz érve Kánya figyelmeztetett: ha most a Piros fel találna hívni engem, miszerint „Meggondoltam magam, gyere vissza Szabi, brühhehheűűű!”, és én meglágyítom a szívem, akkor ő többé engem nem ismer. Továbbá!
Ha a közeljövőben összeköltözöm valami csajjal, és úgy döntök, hogy megszokásból viszem magammal a Mélabús szárnyalás című Nobel-várományos alkotásom fennmaradt példányait is, az ő telefonszámát szíveskedjek elfelejteni.
Közben a lépcsőhöz értünk, amelyen fölfelé eejúhnyemezve én szokás szerint az „Ú, de utállak, Piri!!!” varázsigével gyógykezeltem lelkemet, ő meg röhögve/hörögve kifejtette, hogy megérdemlik a magamfajta csepűrágók a sorsukat, és ő egynémelyik modern költővel hétszámra cipeltetné a műveit gyalog, lépcsőn, tizedikre, bőrkötésben, máskor majd meggondolnák, hogy miféle művekkel árasztják el a jobb sorsra érdemes olvasóközönséget! |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-27-2008 @ 10:52 am
| Hozzászóló: agnes (Ideje: 04-26-2008 @ 01:35 am)
Comment: Ha hallanád milyen kedvesen és aranyosan tudom mondani...hüleeee,...könnyesre röhögtem magam,..de ehhez köze van kánya barátodnak is......"Közben a lépcsőhöz értünk, amelyen fölfelé eejúhnyemezve én szokás szerint az „Ú, de utállak, Piri!!!” varázsigével gyógykezeltem lelkemet, "......ettől a résztől harsányan röhögtem,... |
|
|
|
|
|
