Egy kis pihenést... enyhülést... irgalmazz Istenem,
Amerre nézek, mindenütt: tükrök... tükörterem.

Az én rossz arcomtól futok, rettegve, hogy ne lássam,
S az én rossz arcom nem hagy el, jő mindenütt utánam.

Tükörré válnak mindenütt az emberek s a tárgyak,
Egy tükör-arca van csupán a végtelen világnak.

Úgy epedek csillapodni valami drága máson, -
S csak én vagyok, csak én vagyok, - más nincs is a világon.

Nézek biztató csillagokba, szelíd asszonyszemekbe,
Szempillantás: s már csak magam állok magammal szembe.

Gyermek-fürtökre rálehelnék, férfi-testvért ölelnék,
Ha a tükör-átok mögött a drága másra lelnék.

Egy kis nyugalmat, enyhülést gyötört tekintetembe -
Hadd merüljek fájó, édes, idegen tengerekbe.

Eszméljek a más-örömre, a más-nyomorúságra,
Beteg tükör-varázs mögött bármire: valóságra.

Istenem, ha nem vagy Te is káprázat, tükör-átok:
Törd össze e tükör-termet, ezt a tükör-világot!
(Reményik. Tükörterem)

annyi néző pont van. egy kicsit néha, de csak egy két pillanatra, amikor magamtól már borzongok, számba veszem a dolgokat amiket én láttam. az embereket, úgy ahogyan én láttam őket. aztán, ha még nem vagyok fáradt, játszok. vissza nézek magamra az ő szemükből. gyerekkoromban volt ilyen játék, én napcsillantónak hívtam, az isten tudja, mi a valódi neve. bele néztél, és millió kis gyémántokban láttad azt, amit amúgy is láttál volna. egy ujjam volt, de belenéztem, és százegylett. imádtam amíg szét nem tört. most is így érzem magam. emberek vagyunk, okosak, szépek, jók, és annyira de annyira szeretjük magunkat. fel se tudjuk néha fogni mennyire. de ha az egészet nézzük, rovarok vagyunk mégiscsak; összetett szemmel nézzük az 'igasságot' mint a legyek. ha az emberiséget megkérdeznék a legalapvetőbb dolgokról: jóság, igasság, törvény, szerelem, halál - ezerarcú képet kapnánk, annyi féle képpen ahányan vagyunk: így láthatja a légy is a légycsapót az utolsó pillanatban. magamról írok hát, pedig annyira lenne kedvem magamból másról írni. az én igasságomat hajszolni, mutogatni, verni, bele a másik arcába, épp úgy, mint ahogy velem teszik. de most inkább iszok egy kávét és játszom. azt nézem amit ők látnak.

és hogy engem miknek nem látnak. hazug, illetéktelen tolvajnak. igaz, becsületes embernek, aki mint amolyan hős, harcol, és bukik el minden bizonnyal. szoknyavadásznak, aki minden fűszállnak udvarol; vagy hős szerelmesnek, aki meghal a már rég halott ügyért. fárasztó, erőszakos figurának; kedves, mosolygós, életvidám emberkének. okosnak, megdöbbentően inteligensnek; butának, aki az élet legalapvetőbb törvényeit sem veszi észre. egy szerencsétlen vesztesnek. egy ügyes embernek, aki el tudja adni magát. egy csalónak, aki mindig megjátsza magát. szépnek, akinek lágy az arcéle. egy szerencsétlen figurának, aki úgy néz ki mint egy utca gyerek. szelid lelkű romantikus költőnek; gonosz, aljas bűnözőnek. szófecsérlőnek, szószátyárnak, aki folyamatosan csak beszél; bölcselőnek, aki mindig okoskodik; kedves embernek, akinek a tanácsaira lehet számítani. meddig folytathatnám még.

istenem, és látom magam széttörve ebben az ezer képben; és vérző ujjal próbálom kirakosgatni magamat, saját magam üvegszilánkjai közül. valóban ez lennék? valóban ez nem lennék? hiszen igaz mind. hiszen nem igaz teljesen egy se. anyám, apám, hogy mutassam meg hogy nincs igazatok? ellenségeim, hogy forduljak, hogy mást is lássatok? barátaim, szerelmeim, mindenki más, meddig dugdossam előletek? hiszen mind tévedtek. vagy csak én tévedek? hiszen ti láttok jól engem mind.

változok. néha már magam sem tudom, hogy mikor vagyok valójában én. a körülmények, a pénz, a kedves, alkalmazkodni kell, mostanában úgy káromkodok, ahogy mellettem az a dagadt nő az irodában, mozdulatokat lopok, ragadnak rám mondatok. mégis ugyanaz vagyok; alap tulajdonságaim nem változtak; és még mindig lógok a bkvn. jesszusom hova fussak? szeretek azokkal lenni, akik azt látják bennem, ami nem vagyok, de majdnem; lassan kikerülöm, talán meg nem gyűlölöm azokat, akik csak arra figyelnek ami igaz de rossz bennem.

de valóban ilyen vagyok? tegnap az utolsó huszasomat oda dobtam a koldusnak; reggel annyi kellett volna a kávéhoz. megbántam? jól tettem? már nem tudom megmondani, hogy hogyan reagálnák dolgokra. már nem merném megigérni, hogy én ezt biztosan tudom, hogy én ezt bizosan nem tenném meg. csak élek, mert nem tehetek mást; élek, nézem magam, és csodálkozom. néha jegyzetelek, hogy na már ezt is megtettem. néha rettenetesen félek, amikor észreveszem miket vesztettem. azt mondom 'szeretlek' és ezt érzem tudom. örökre veled maradnák, ezt is tudom. holnap is így lessz? honnan tudhatnám? hogy várhatnám el tőled hogy te is ezt tudd rólam? pedig, ha bevallom, ha nem, ezt várom. barátaim, tudjátok rólam hogy ki vagyok. anyám, apám, mindenki akihez közöm van, tudjátok, vegyétek észre hogy milyen vagyok. ellenségeim, hagyjatok. nézzetek meg, itt vagyok, ezerszeresen nagyítva, jobbról, balról, alúról; meg négy embert, négy mást fog mondani. mindenki tudja hogy én ki vagyok. én is tudom mindenkiről, jaj de még mennyire tudom, micsoda véleményeim vannak.

én csak azt nem tudom hogy valóban ilyen vagyok?