Anyám már korán reggel kijelentette, hogy ő nem akar Bécsbe menni, inkább vigyem haza.
- De mama! Hiszen megbeszéltük! Az a "haza", 380 kilómétert jelent, Bécs viszont csak 220-ra van. Különben is, hónapok óta beszélünk róla, hogy elmegyünk, és már a lányok is rákészültek az útra.
- Nem jól van. Nem jól van -duzzogott csendesen.
"Hát, ez remek!" - füstölögtem magamban. Én csak azt szerettem volna, hogy egy kicsit kimozduljon! Hogy ne csak a hipermarkettek élményvilága gazdagítsa napjait! A hugival új bevásárlóközpontot fedezett fel, és vett is rögtön egy kiló sűrített paradicsomot, és ehhez hasonló nélkülözhetetlen termékeket, amitől csuda boldog lett, de engem csak dühített. Mintha direkt összegyűjtögetné a súlyokat, hogy a végén ne legyen szíve az embernek vonatra rakni. Mert a vonat ingyen lenne! Persze, ő még mindig azt hiszi, hogy a benzin is ingyen van. Csak épp arról az aprócska dologról feledkezik meg, hogy már nem élünk együtt a Favágóval.
Persze, a kedvéért, még visszajövök néhány napra, hogy együtt lehessen a gyerekekkel, de a kocsi nem az enyém.
A Favágó ugyan nagyvonalúan kölcsönadja, de a vállalatnál megszorítások voltak, és visszavonták a benzinkártyát.
Mamát azonban ez nem zavarja. Csak a sűrített paradicsomra gondol, és a vonatra, ami tele van idegennel, és ahol ő egyedül van a sok csomaggal.
Na, jó! Nézzük higgadtan a dolgot.
Megbeszéltük az utat?
Meg.
Haza tud menni anyám vonattal?
Igen.
Szólhatott volna legalább egy nappal korábban, hogy nem akar Bécsbe menni?
Szólhatott volna.
Jó. Akkor nem viszem el a balhét.
- Én elmegyek Bécsbe a lányokkal. Ha nem akarsz jönni, akkor legfeljebb itt maradsz -hoztam meg a végső döntést.
- Akkor nem megyek - dacolt tovább.
Jó. Akkor így. Nem fogok lelkiismeret-furdalást érezni miatta! -határoztam el.
Még Ádámot is sikerült a számítógéptől magunk mellé állítani.
Már indultunk volna, mikor anyám felpattant.
- Én is megyek.
Persze, a hosszú útra innivaló is kell, úgyhogy beugrottam a Tescoba üdítőért. Anyám persze elkísért. Ez legalább plussz tíz percet jelent, de sebaj! Ráérünk.
A megszámlálhatatlan mennyiségű üdítőből, két kétliteres üdítőt pakol be a kosarunkba.
- De mama! Ezt meg sem lehet fogni! A gyerekek kiöntik a kocsiba. Ezt legfeljebb pohárból lehetne inni, de a pohár meg a Tesco másik végén van. Inkább vegyünk literes üdítőket!
Nem szólt semmit, visszaraktam az üdítőket a pultra, és mire hátranézek, anyám sehol. Kilépek a sorok mögül. Anyám sehol. Persze óriási tömeg, én meg csak állok ott szerencsétlenül.
Elvesztettem anyámat!
Gyereket még sosem vesztettem el, de anyámat most sikerült.
Ezt nem hiszem el! Alig bír járni, de most egy szempillantás alatt köddé vált.
Kétségbeesetten rohangáltam a tömegben, aztán úgy döntöttem, kifizetem az innivalókat és megkerestetem a gyerekekkel. Ők mégis többen vannak!
Megfordult a fejemben, hogy bemondatom a hangosbemondóba:
Elvesztettem édesanyámat, kérem, hogy aki megtalálja, hozza az információs pulthoz.
De ettől az ötlettől végül elálltam. Arra gondoltam, talán egyszer majd engem vesztenbek el a gyerekeim, és akkor elég hülyén érezném magam, ha a hangosbemondóban kerestetnének.
Aztán arra is gondoltam, hogy ha mama gyerek lenne, akkor most elverném a fenekét. De legalábbis megdorgálnám alaposan, hogy mégis! Hogy gondolja? Csak úgy eltűnik a tömegben, mikor Bécsben akarunk sétálni, nem a Tesco pultjai között.
Csakhogy ő az anyám. nem bánhatok úgy vele, mint egy gyerekkel, mégha úgy viselkedik is, mint egy gyerek.
Megteheti. Leélte az élete nagy részét. Ami hátra van, abban nem alkuszik.
Természetesen elment poharat venni. És vett még egy csomó csokoládét, ahogy az egy igazi nagyihoz illik. A lányok két oldalról közrefogták, mint valami szökött fegyencet.
Ahogy megláttam őket, egy pillanat alatt elszállt a mérgem.
Szegény mama! Az unokái előállították.
A dörgedelem elmaradt. Az út jól sikerült. Még a Práterben is megfordultunk. Mama beült velem a vizicsónakba, ami két meredek leejtőn csúszott le. Az első után ki akart szállni.
- Csak sikíts, mama! Nagy levegő és sikíts!
Nem sikított, és bár csurom vizesen szálltunk ki, ahogy szilárd talajt érzett a lába alatt, nevetni kezdett.
És nevetett és nevetett...
- Úgy féltem - szakadt ki belőle.
A napokban hívott fel.
Kérdezte, mikor megyünk legközelebb kirándulni.
- Olyan jó volt Bécsben! -sóhajtott a vonal végén. |
