Április elseje volt: bolondok napja.
Napok óta csak takarítottam a lakásban; ki tudja mikor jövök legközelebb, szerettem volna rendben tudni magam után a dolgokat. Mikor a hugi kilenckor megérkezett a két gyerekkel, még semmi sem volt összepakolva, csak a könyveim sorakoztak két dobozban a könyvesszekrény mellett.
- Mindjárt... Mindjárt... - hebegtem zavartan.
A bőröndbe gyorsan bedobáltam néhány ruhát, ja és türölköző, meg fogkefe... És az angyalkáim! Jó, nem viszem el mindet, de legalább ezt a hármat mindenképpen.... És ágynemű, és paplan... és pohár! Tényleg! Pohár is kell majd, ha inni akarok, és kés, és kanál és tányér... Mindenből csak kettőt, vagy hármat... Persze csak a régiekből, amiket úgysem használunk... Ha este hazajönnek... Ha este hazajönnek, már nem leszek itt... De csak én nem leszek itt... Minden a helyén marad... Nem lesz semmi baj!
- Jól vagy? Segítsek? - aggodalmaskodott a hugi.
- Persze! Minden rendben. Mindjárt kész vagyok.
Csak azt tudtam, hogy meg kell tennem. A Favágó ugyan még reggel is megkérdezte: "Akkor ma elmész?", de ez csak amolyan filmes kérdés volt, hogy a néző még egy pillanatig azt hihesse, hogy lehetne másképp is, miközben pontosan tudja, hogy annak a nőnek, ott, a vásznon, mennie kell.
Csak egy bőröndnyi ruha, mégis a kocsi tele lett mindenféle lommal. A paplan, a gitár, a könyvesdobozok, a nád ládikám, amiben a kincseimet tartom; egy pillanat alatt megtöltötték az utasteret.
Felcipekedtünk a másodikra, a huginak mennie kellett, de még hazavitt: az utolsó simítások. Tiszta ágyneműt húztam, kimostam a maradék ruhákat, kidobtam a szemetet...
Jaj, még ez a virág itt maradt! Ezt el akartam vinni! És a szárítón a nadrág, és zoknit se tettem be! És a magnó! Mi lesz velem zene nélkül? Jaj, és a számítógépnek valami asztal is kellene... Nagyanyám régi varrógépe... Igen, az épp jó lesz. Jaj, már délután öt óra... Mindjárt hazajönnek! Nem akarok itt lenni, mire hazajönnek!
A szomszéd lánytól kértem kölcsön a kocsit.
A rendőr természetesen megállított.
- Ide csak engedéllyel szabad behajtani! Van engedélye?
- Most költözöm... Nézze, itt a virág, a varrógép...
- Rendben van, de ha beköltözött, azonnal szerezze be az engedélyt.
Hát, persze! Majd ha lesz kocsim, biztos úr! De minek annak autó, aki a belvárosban lakik? -mosolyogtam magamban.
Már egyedül cihelődtem fel. Kezdtem fáradni.
Jaj, csak legyen már vége ennek a napnak!
A kocsit visszavinni... Köszönöm! Ezt igyátok meg az új életemre!...
Mégsem mehetek el köszönés nélkül a gyerekektől... Már mindjárt vége van... No, sziasztok! Akkor holnap suli után...
Mindenki mosolyog, senki sem sír. Tudjuk, ezt túl kell élni, aztán majd lesz valahogy.
A Favágó bevisz kocsival.
- Feljössz?
- Most nem. Majd máskor.
Egyedül maradok a szobában.
Nincs net. Nincs gyerek. Nincs semmi.
Reggel felébredek. Minden idegen... A zajok, a szoba, a nyugalom... Mintha most születtem volna... Nem tudok semmit, csak veszem a levegőt, mert lélegezni kell. Hiszen élek! Hiszen megszülettem...
Kávéház... Net.. Levél...
A Tündérem írt! Hogyan is hihettem, hogy egyedül maradtam!
Ma merre vagy? És ma éjjel hol alszol? Egész nap rád gondoltam. Küldök egy gyertyát, hogy világítson és melegítsen, és egy tányér magam-főzte levest, bíztatásnak.
Írjál magadról.
És valóban! Mellékletként ott volt a gyertya és a leves.
Még jó, hogy senki se látta, ahogy eleredt a könnyem! Bár már fényes nappal volt, de a gyertya fénye mindennél jobban világított. És tényleg utat mutatott, a levest erőt adott, és segített túlélni az első napokat, hogy végre emelt fővel mondhassam a gyerekeimnek: itt vagyok! |
