Szombaton jártam a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a 100 éves Nyugatot „ünnepelhetik” az egybegyűlő társaságok. Persze, nem véletlenül akkor vetődtem arra, hiszen beszélgetős-felolvasós maratont rendeztek, ahová kortárs írókat, költőket hívtak össze, hogy beszélgessenek a Nyugattal kapcsolatos érzéseikről, észrevételeikről, illetve, hogy olvassanak fel egy-egy Nyugat-számból valamit, ami a szívükhöz közel áll.

De most nem az előadásokról, és az előadott művekről szeretnék nyilatkozni, illetve csak közvetetten. Inkább egy-két mögöttes gondolatról elmélkednék, amit néhányan előástak a romok alól. Vagyis itt az „ünneprontók” fognak előtérbe kerülni, akik megpedzegették a Nyugat árnyoldalát is.

Verseken és novellákon, illetve regényrészleteken kívül, esszék és kritikák is színre kerültek. Vagyis volt lehetőség a dolgok mögé tekinteni minden téren. Mint például a kortársak közti rivalizálás, amire Kosztolányi Kortársak című művével világítottak rá, ugyanakkor ezzel a téma aktualitását nem vesztettségét is érzékeltetve, és jelezve.

A másik érdekes téma a Nyugatnak való kiszolgáltatottságról szólt, vagyis az irodalom egypólusúságának hátrányáról. Például, amikor Babits szerkesztette a lapot, akkor nagy mértékben az ő elvárásainak kellett megfelelniük az akkor még pályakezdő költőknek. Itt a fiatal Weöres Sándor és egy másik ifjú költő (a neve most nem jut eszembe) egyik levélváltását hozták fel példaképp, amiben Babits szerkesztői „hóbortjait” figurázták ki. Megjegyzem, azért ennek a Babits-hatásnak, alakítgatásnak is meg volt a pozitív oldala, néhány istenes Weöres-versben.

Viszont, ahogy a rivalizálás, úgy ez a kiszolgáltatottság is jelen van még a mai világban (irodalomban). S az ebben a szomorú, hogy úgy néz ki, nem lehet jelentősen másképp csinálni, mert ha ember kezébe kerül valami közhasznú tevékenység, akkor ő azt a saját szemével fogja vizsgálni, vagyis szubjektívvé lesz az egész. Viszont, ahogy Kierkegaard mondja: „a szubjektivitás az igazság, az igazság a szubjektivitás”.

Ezek a problémák meg voltak 100 éve is, és létezőek manapság is. És bár egy alkotás nagyszerű, ha időtálló, változásra és fejlődésre ösztönöz, ugyanakkor mégiscsak elgondolkodtató, hogy emberi mivoltunkban még mindig ugyanott toporgunk.

Talán, ami hasznos lehetne az irodalmárok számára, az az volna, ha több nagyobb gócpontja volna az irodalmi életnek…