Úgy ültem le a gép elé, hogy végre van mit mondanom, erre itt találom Tündérbogyó versét, és most csak bámulom bénultan a képernyőt: mégiscsak jó dolog, hogy megszülettem!
Az öröm épp oly váratlanul találja el az embert, mint a fájdalom. Hiába készülsz rá, hiába hívod, valahogy mindig kivárja azt a pillanatot, mikor védtelen vagy; mikor már épp feladod, mikor már jó minden úgy ahogy van.

Most is valami ilyesmit érzek.
Pedig sejtehettem volna, hogy verset kapok (egy költő, mit adhatna szebbet), csak valahogy arra nem számítottam, hogy ez ilyen hatással lesz rám. Megint az a mámorító érzés, hogy látva szeretnek, hogy lehetek, aki vagyok.

A hugi tegnap az Élőszóval lepett meg, Müller Péter hangoskönyvével. Voltak fenntartásaim a hangoskönyvvel kapcsolatban, de a hugi folyamatosan leszoktat az ezzel kapcsolatos ellenérzéseimről. Már Janikovszky Éva Mosolyogni tessék! lemeze is visszaidézte álombaringató gyermekkorom világát, mikor nagyanyámnál a rádió hangjára aludtunk el, de ez a lemez most valami egészen mással ajándékozott meg.
Pedig azt hittem, ismerem az Örömkönyvet, ami alapján a hangfelvétel készült, most mégis, mintha minden mondat új lenne az írót hallgatva.

Már rögtön az első történet odaszegezett a lejátszó elé.
Mikor az angyalok súgnak...
Mese a mesében, ami mégis annyira igaznak tűnik, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmi nem történhet meg. A rabi meséje a nagyapjáról, aki béna ember volt, de egyszer mesélni kezdett egy emberről, aki "belelátott a boldogságba és a boldogság is látta őt. És mikor érezte, hogy az isten meghallgatta, örömében magasra csapta karjait és csak forgott, körbe-körbe, majd szökellni, ugrálni kezdett, mint mikor a gyermekek sasmadarat játszanak. Billegő karokkal szárnyalt a semmibe, repült a szentember!"

És ahogy ezt Müller mondja! Szinte magam előtt látom az öreget, amint kitárt karokkal feláll a tolószékből és repül, és többé már nem lesz sem öreg, sem béna, csak valaki, aki úgy mesél, hogy attól meggyógyul, ő is, és aki hallgatja, az is.
Hallgatom újra és újra, és mindannyiszor átélem a repülés örömét.
Mint mikor énekeltem...
Én nem tudom, hogy jól énekelek- e, vagy sem, csak azt tudom, ha énekelek, akkor repülök...

Repültem, amíg azt nem mondták, hogy mindig újat kellene énekelni. Mert aki többször hallja ugyanazt, annak unalmas lehet.
Unalmas lehet látni, ahogy repülök.
Persze, lehet, hogy ők nem látták, hogy én repülök?
Meghaltam a lentinek és megszülettem a fentinek - ahogy Müller olyan szépen fogalmaz.
Elnémult bennem valami, amit Müller most életre keltett. A vágy. A vágy, hogy repülni akarjak.

A szárnyaink a legsebezhetőbbek.
Kell valamiféle furcsa áhítat és főleg bizalom, hogy az ember ki merje tárni karjait és ugráljon és billegve sasmadarat játszon. Hiszen az ilyesmi nem történik meg akármikor! Csak mikor az angyalok súgnak...
Még emlékszem az örömre, mikor elszakadtam a földtől, mikor úgy éreztem, hogy belekapaszkodtak a szárnyaimba, akik hallgattak, és jöttek velem, ahogy most én is belekapaszkodok Müller szárnyaiba és megyek vele... Oda... fel... ahol, nincs félelem, ahol senki sem jobb vagy rosszabb, ahol csak MI vagyunk.