Az emlékektől hullámzik tavam
korbácsolja a nyár lehelete,
üti-veri kegyetlen sziklapart
apró kárászok pusztuló serege,
de nap hevétől boldog, párolog,
s ha majd indul egy szivárványszekéren
épülnek helyén magas városok
dús Nemzeti Park az emberiségnek.
Addig, mert még csak hullámzó fogoly,
elárasztja gyógyító illatát
hajók köröznek szokott útjukon
nyiladozik a mélytavi virág.
Ezek tavam medrének árnyai
úszkálnak egy kis virág szirmai.
Úszkálnak egy kis virág szirmai
a szerelem széthullott bimbaja,
egyiket hallom még sóhajtani,
mint sellőknek szomorú dallama.
Mióta viszem tavam medriben! -
(nem feledteti a távoli álmot)
mint az a vándor, ki sosem pihenhet,
csak cipeli messzi a déli bábot...
s mikor majd elér a reménysövényhez
vagy összeesik ideje előtt,
egy nevet susog még leheletével
s nem mozdítja többé a drága föld.
Viszi a hullám a kis szirmokat
az egyik alatt fuldoklik szavam.
Az egyik alatt fuldoklik szavam
vérző habjától az ég elborul,
reménysugarat küld s ott alant
a tó csilláján biztos révbe jut.
Gyüjtögeti kedves kis szirmait
horgol köréjük fehér szalagot,
mi lesz, ha megint elkomorodik
s örvényt keringve újra fuldokol?
Riadt lázában megrészegedik
hullámvölgyek közt őrjöng és üvölt,
attól félve, hogy végleg eltűnik
le, a mélybe, hol senkit nem köszönt.
Szerelme lángját elveszítheti
s nem tud már mást, csak könnyet ontani.
S nem tud már mást csak könnyet ontani
remegő ajkam issza a keserűt,
testem már elkezdett vonaglani,
Bárcsak! - kívánom, de ki mégse hűl.
Céltalan sodrás, mint az a papa,
ki nejét veszítve keresi helyét,
ruházva érzi: tipeg már a gazda,
melyen még vasalt, majd megtörik az él.
Felcsilllant megint reményem sugara,
mit oly kedvesen nyújtottak nekem,
de én csak büszkén, bánatomba bújva:
nem érdekelt akkor már senki sem.
E sorsot látva halkul a dalom
vénült mélybe tűnik a hajnalom.
Vénült mélybe tűnik a hajnalom
gyögyhalász leszek vagy szigonyhuszár,
kincsem fényét elveszni nem hagyom
vagy acélnyilak a szívemen át!
Mikor már csügged a hajótörött
nem figyeli a vitorla szelét
saját mannán vegetál, lődörög
legjobb barátja az északi szél.
Búcsút vesz tőle a fájdalmas ösztön
üdvözli őt élete vigasza
pálmával ünnepel, társa a böjtön,
tengerbe vész utolsó sóhaja.
Nem hiányzott éltem e szigete
tavaszaimnak fakult ünnepe.
Tavaszaimnak fakult ünnepe,
de míg szerelmem, reményem, hitem él,
tudom ez ünnep fénnyel lesz tele:
sosem öregszem, a tavasz zenél.
A falánk idő ím habzsolni vágy
szövetségese odafönt az Úr,
senki nem kerüli el óhaját
mindennek vége, szánandók vagyunk.
Eljön, vért ittunk azon a vacsorán,
földre borulva férgek közt leszünk,
de elkerül a második halál
s mi rajzolhatunk, mert emlékezünk.
Az én tavam, ha már száradva kong,
megcsillan egy-egy ezüsttelt korong.
Megcsillan egy-egy ezüsttelt korong
csalogatva idegen halakat,
ha mélyen is van őszintén ragyog,
és láttam bús, megcsalt madarat.
Láttam szomorún hajlani a fűzt,
mint könnyek zápora omlik az ág,
de titkon még remél zöld levelűn:
ontja a napnak szép árnyékdalát.
Láttam egy sziklát, mely magasan ült,
érezte, van lent egy ritka darab,
vágyódás keríti, de délcegen tűr,
talán már tudja, nincs messze a nap.
Te vagy tavamnak egyetlen ékszere
e sötétlő mély ritka gyöngyszeme.
E sötétlő mély ritka gyöngyszeme
adja nekem az élet legjavát,
fénylő keservet égetve szívembe
édes fájdalom, szebb mint a halál.
Két kis csónak tavamnak felszínén
békésen lengő hullám simogat,
egyikben te ülsz, a másikban én,
számomra a világ csak gyorsvonat.
Lám, ahogy forog könnyedén a szél,
mint egy festmény, mely nem tanít betűt,
szótlanul állok a kis sajka szélén
mosolyod éke ott van mindenütt.
Vágyamat legyőzve hangzik a dalom
egy mosoly éke a legszebb vigaszom.
Egy mosoly éke a legszebb vigaszom:
sziklából fakadó szent tiszta forrás,
koldus vagyok, ki némán vánszorog,
mégis gazdagabb, mint minden király.
Mikor a tolvaj nem végzi be művét
a négy fal között magába merül,
oly bánatom van és zárkám elé
te szegődtél el börtönőrömül.
Mint elhagyott nyáj bolygok szerteszét,
bárgyún eszem a világ abrakát
én nem is tudom már, mi a különbség
mélységes mély vagy sivár pusztaság.
Mit ér a lét, ha rács az ötvözet,
a bánat álom, én veled nevetek.
A bánat álom, én veled nevetek,
az őrület bélyege legyen enyém,
úgysem értenek a morc emberek,
ki nem szerelmes, az talán nem is él.
Ősz, csatokkal díszített nénike
mélység arcán, múlása árkai,
de óceánkék a tekintete
csillogást adnak ifjú napjai.
Ezért nem félek! - a lelked ereje
ablakot nyit az idő kapuján,
az én szerelmem örök műhelye
ott él tebenned, pengeti dalát.
Énekelek hát, zengjen trubadúrom,
táncra kel Ámor a végtelen úton.
Táncra kel Ámor a végtelen úton,
majd elbújik megírni kis levelét,
két nevet rajzol hófehér papíron
s tovaküldi a fellegek kezén.
Körbezengi egy kis nimfácska árnyát
kezébe adva egy aprócska nyilat,
keressen ott, lent, egy kicsinyke múzsát
s vigyázzon rá, mert róla szól a dal.
Indult a nimfa zsebre tette nyilát,
boldogan ment, hisz növekszik seregük,
Ámor várta levele válaszát
onnan, hol a világ bírája ül.
Lehet, hogy olvassák hűs fellegek,
szívemnek szirma feléje lebeg.
Szívemnek szirma feléje lebeg.
Mi lesz a válasz? - balga gondolat,
mert ha ott, fönn, olvassák nevedet,
azzal érem el szépséges napomat.
Mindenik percben rejlik egy titok,
gondoltad volna? - épp veled aludt,
ha megfejthetném, Isten én vagyok,
de mi csak foszló emberek vagyunk.
Király és koldus egymásba karol
a vándor terhét már nem cipeli
hajótörött a papával dalol
néni tolvaját magához veszi.
Fogadd vidáman Ámor küldöttét:
titok röpül a mindenség egén.
Titok röpül a mindenség egén
bánatom uszálya zátonyra futott,
fuldokló szavam semmitől se fél
megcsodálják a büszke csillagok.
A fogadalmat, ha kell leteszem,
bűneimet a férgekre hagyom
könnyeimmel locsollak kedvesem
miattad bármikor elkárhozom.
Ha már írni sem tudom nevedet,
mellyel a mindenséget hívhatom,
szívemben ébred egy mély fergeteg,
midőn táncra kelnek a jambusok.
Az évek múlnak, egy csillag kiég,
én elporladok s te örökkön élsz.
Én elporladok s te örökkön élsz,
emlékezz majd egy kis falu nevére,
akkor még miránk nevetett az ég
kicsorbult az idő tenyérnyi fellege.
Hát tagadj meg! - neked nem létezem,
sok irigy árnyék gúnnyal elterít
nem voltam én sohase senkinek
a magány éltet, rajtam ez segít.
Te súgtad meg, mi az a gyötrelem,
elhintve bennem a szív illatát,
nem kérdeztem, s te elmondtad nekem:
mért épült fel a teremtett világ.
Dallamom álma: hallgasd meg szavam,
az emlékektől hullámzik tavam.
Az emlékektől hullámzik tavam
úszkálnak egy kis virág szirmai
az egyik alatt fuldoklik szavam
s nem tud már mást, csak könnyet ontani.
Vénült mélybe tűnik a hajnalom
tavaszaimnak fakult ünnepe,
megcsillan egy-egy ezüsttelt korong
e sötétlő mély ritka gyöngyszeme.
Egy mosoly éke a legszebb vigaszom
a bánat álom, én veled nevetek,
táncra kel Ámor a végtelen úton
szívemnek szirma feléje lebeg.
Titok röpül a mindenség egén:
én elporladok s te örökkön élsz.
Balatonakarattya,
1999. augusztus
|
