Az ember a pad előtt feküdt, csupasz felsőtestén a bőrt szinte átszúrták a bordái. Nadrágja lecsúszott kissé. Úgy hallottam délután a jegypénztárostól, hogy akkor már nem élt. Holmija még délután is ott volt a pad alatt. Nem kell az már senkinek. A halottszállítók elvitték, majd visszahozták a fémtartályt, amibe elhelyezték. Meg kellett várniuk a helyszínelőket. Gondolom szidták az ember, hogy miért épp ma halt meg, szidták a rendőröket, hogy igazán jöhetnének már. Délután EB meccs van.
Még sohasem ültem így. Csak úgy ültem. Ami nem igaz, mert csak úgy ülni nem lehet. Jár a szemünk, az agyunk, lábunkat keresztbe tesszük, kezünkkel legyeket hessegetünk, vagy éppen lepöccintjük az elgondolkodott perceket, éveket. Mint a hamut. Aztán eldobjuk a csikket. Volt még a Colából, de nem kívántam. A doki különben is azt mondta, hogy nem jó a gyomromnak. Néha veszek egyet. Azzal indoklom, hogy jó a gyomromnak. Hiszen valamikor gyógyszernek készült! Kidobtam a kukába a maradékot. Húsz perccel később visszafelé menve láttam messziről, hogy a mellettem levő padon már akkor is ott üldögélő férfi kortyol belőle, majd elrejti a táskájában. Először arra gondoltam, nem megyek arra, nehogy zavarba jöjjön. Aztán arra mentem. Nem jött zavarba. Csak úgy ült.
A nőnek valószínűtlenül hosszú körme volt. (Akkor, itt álljunk is meg egy percre!). Amit látunk az nem (lehet) valószínűtlen, habár bizonyos tanok szerint minden csak látszat. Akkor most vagy elfogadom azt a világot, vagy nem használom ezt a szót. Újra: Láttam, hogy a nőnek hosszú a körme. (Na, ez meg így olyan, mint amikor nagybátyám hajtotta hazafelé a lovas kocsit a viharban, aztán a villám mellécsapott. Visszacurukkoltatta a lovakat, leszállt a kocsiról, megnézegette magának a helyet, még egy nagyobb követ is odatett, hogy megjelölje.) A nő –legyen bár hosszú a körme, avagy sem- egy apró tükröt tartott egészen közel az arcához. Olykor belepislogott, forgatgatta, nyomogatta a szemét. A fél arca fel volt duzzadva a láthatóan friss ütéstől.
A fiú vadul nyomkodta a mobil gombjait. Morzsára éhező galambok ólálkodtak felé. A pad alatt egy darabnyi, már megszürkült kenyér hevert. Az ember hagyta ott, aki hétfő hajnalra lecsúszott a földre, és csendben - ahogy a vízparti homok kiszárad, ahogy a folyami kavics odagördül a többi közé, ahogy a virág szirma aláhull, ahogy senki más ezen a földön - meghalt. Előző este még elővette a csorba kést, kiteregetett valami rongyot, rápakolta a kenyeret, a főzőkolbászt, meg egy paprikát. Enyhe szél volt, a vadgesztenyék gyenge tüskéiket meresztgették a halványuló fény felé, egy-egy késői utas tekintgetett olykor az emberre, ő meg lassan rágva evett. Az a darabnyi kenyér akkor esett le a földre, amikor a kórházból éppen kijött (kimenekült) ember erősen köhögni kezdett, és feketére hajléktalanodott ujjai közül kicsúszott az utolsó falat.
Anyám a nyolcvan felé tart. Kislányom ma megsimogatta az arcom. Ma egy fiatal férfi napozott a padon.
Az angyalok sohasem pihennek. |
