| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Utolsó utáni levél - egy szakítás magyarázata Ideje:: 08-03-2004 @ 01:07 pm |
|
|
|
|
| Kedves Nicola!
Tudom, hogy megígértem, nem kereslek, amíg te nem érzed úgy, hogy már újra tudsz beszélni velem. De most, hogy már két hónap eltelt a szakításunk óta, talán már eléggé megnyugodtál, hogy néhány dolgot tisztázhassunk, és elmagyarázhassam neked, miben tévedtél és mit láttál rosszul. Ezért írok most neked. Először is megpróbálom megmagyarázni azt, miért ért véget a kapcsolatunk. Két nagy ellenséget láttunk magunk előtt: a távolságot és az időt. De valójában egy haramdik, sokkal komiszabb ellenség okozta a vesztünket, ez pedig a bizonytalanság volt. Meghívtalak, hogy egy év múlva gyere el, járj egyetemre itt, és légy velem, hogy így a várakozás mérhetetlenül hosszú hat vagy hét évét egyetlen esztendőre csökkentsük - te pedig gondolkodás nélkül utasítottad vissza az ötletet. Értened kell, hogy talán még vártam is volna rád hat évet. Talán még fel is áldoztam volna érted életem legszebb hat évét, ha biztosan tudom, hogy végül eljössz hozzám. De az a kategorikus elutasítás (mondván: nem szeretsz tervezni és minek is rágódnánk olyasmin, aminek évek múlva kell történnie) megvilágította előttem, hogy nem fogsz eljönni. Sem most, sem egy év múlva, sem soha. Utolsó veszekedésünkkor - talán elítélhető, alantas módon - neked szegeztem a választási lehetőséget, mint egy ultimátumot: Olaszország vagy én. Később azt mondtam, hogy nem azért szakítok veled, mert nem tudtál dönteni (vagy éppen hogy döntöttél, csak nem merted kimondani), de ez részben hazugság volt. Nem ez volt az egyetlen ok, talán csak a pont az i-n, de erősen közrejátszott a döntésemben. Nem is szorulnék most magyarázkodásra, ha a levelemre nem úgy reagálsz, mint ahogy. De te dacosan felszegted a fejed, kígyót-békát kiáltottál rám, és büszkén kivonultál az életemből, azt a látszatot keltve, mintha nem is én küldtelek volna el, hanem te hagytál volna magamra. Ezen túl viszont éreztetted azt is, milyen kegyetlen vagyok, és mekkora sebet ejtettem a lelkeden... Megdöbbenésemen túl megértő szeretettel válaszoltam a leveledre akkor, de most már nem tarthatom magamban, hogy úgy reagáljak utolsó dühös-dacos, bántó leveledre, ahogy megérdemled. Azt írtad, nem lepett meg a döntésem, számítottál rá. Miért nem mondtad hát ki magad? Talán gyávaságból vagy gyengeségből, vagy abból a naiv ragaszkodásból és szeretetből, amit aztán szintén letagadtál, esetleg abból az öntelt hitből, hogy a tiéd vagyok, és én nem hagyhatlak el. Tudom, hogy bántottalak, de nem a szavaimmal - hiszen amennyire lehetett, kímélettel és jóindulattal fogalmaztam meg döntésemet -, hanem már magával a ténnyel, hogy én, egy nő, elhagytalak téged, a büszke olasz férfit. Talán hiba volt azt írnom, hogy az utolsó hetekben már nem voltam olyan boldog a kapcsolatunkban, mint amilyen boldog te mindig is voltál. Bár erre való heves reagálásod, hogy te sohasem voltál boldog velem, merő túlzás volt, ezt mindketten tudjuk, de ettől függetlenül be kell vallanom, hogy tévedtem. A szerelmet és a boldogságot összetartozónak tekintettem, minthogy én mindig boldog voltam, amíg szerettelek, és a boldogságom csak akkor ingott meg, amikor elkezdett belőlem kiveszni az irántad érzett szeretet és ragaszkodás. Rá kellett jönnöm, hogy ez a te lelkedben egészen elkülönült, hiszen míg szerettél, addig is a szomorúság kényelmes menedékébe bújtál a döntések és határozott cselekvés elől, és most is, mikor állítólag még mindig szeretsz, a sértettség és a boldogtalanság zugába rejtőzöl, ahelyett, hogy - mint mindenki előtted - túllépnél a szomorúságon - ami engen is ugyanúgy elért, mint téged -, és kis önfegyelemmel és komolysággal barátomként folytatnád kapcsolatunkat. Nem lehet ez olyan nagy kérés, hiszen előtted mindenki képes volt a szerelem elmúltával (vagy a reménytelenség belátásával) barátként folytatni a kapcsolatát velem. Egyedül te vagy ilyen gyerekesen gőgös és önfejű, hogy még azt is elutasíts, hogy bármiféle kapcsolatban maradj velem. Legvégül pedig erre a mondatodra válaszolnék: "nélkülem kell folytatnod az életed - teljes egészében nélkülem!" - Ne hidd, hogy nem teszem, és hogy nem teszem könnyedén! Egy percig se gyógyítgasd megtépázott büszkeségedet azzal a gondolattal, hogy nehezemre esik nélküled folytatni az életemet! Megkértelek, hogy maradj a barátom, mert úgy gondoltam, értelmes, felnőtt emberek között ez így természetes, de ha te erre nem vagy képes, az nem jelent számomra semmiféle megrázkódtatást! Nem érzem a hiányodat. Sajnálatot érzek irántad, semmi mást, és esetleg némi bosszankodást, amiért így fejeztél be egy olyan szép és különleges kapcsolatot. Ezzel pedig befejezem, nem háborgatlak tovább. Írj, ha úgy látod, már kinőtted a dacodat és önsajnálatodat, és újra tudsz gyűlölködés és bántás nélkül beszélni velem! Szerettelek és sohasem felejtelek el, de sajnos nem fogom elfelejteni soha a búcsúdat sem. Egyetlen percet sem bántam meg, amit rád áldoztam, egyes egyedül az elválást - nem a saját döntésemet, hanem a te válaszodat.
Ég veled!
Ez a levél nem a címzettjének szól, de még csak nem is az olvasóknak, mindössze a felszínre bukása mindannak az érzelemtömegnek, ami szeretetteljes elnézésből lenézéssé majd kicsinyes, sértett gyűlölködéssé fajult. Szégyellem, hogy nem tudtam olyan méltósággal túllépni a történteken, ahogy kellett volna, és ahogy az első napokban sikerült is. De ahányszor csak újra a szakításunkra gondoltam, egyre csak gyűlt és gyűlt bennem a harag és a sértettség érzése, és úgy éreztem, már nem tarthatom magamban tovább, muszáj túladnom rajta. Remélem, így sikerült végleg megszabadulnom tőle, és most már valóban szabadon és nyomasztó zöngék nélkül tudok visszaemlékezni valóban szép kapcsolatunkra. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-03-2004 @ 01:07 pm
| Hozzászóló: ukume (Ideje: 08-03-2004 @ 05:18 pm)
Comment: Kedves Timi! Szerintem Te egy klassz csaj vagy, és büszke lehetsz magadra:)) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Audrey (Ideje: 08-03-2004 @ 06:03 pm)
Comment: Nagyon szépen megfogalmaztad az érzéseidet.
És engem bármennyire is meglepett ez a szakítás, soraidat olvasva igazat kell adjak Neked.
Bár nekem az a tapasztalatom, hogy a "szerelemből barátság" csak kevés embernél működik.
De majd az idő megoldja... Addig is ne bánkódj, helyesen döntöttél. :-))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: enigma (Ideje: 08-03-2004 @ 06:11 pm)
Comment: ez nagyon jó...:) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: csingi (Ideje: 08-03-2004 @ 09:36 pm)
Comment: Igazi felnőtt vagy mia cara Bambina (csakazértis :) ) kicsit irigy is vagyok.... az erődért. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: LunaPiena (Ideje: 08-04-2004 @ 06:59 am)
Comment: A pasik mindig nyűglődnek, és megijednek az érzésekről, vagy ha a dolgok komolyra fordulnak. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: LunaPiena (Ideje: 08-04-2004 @ 09:07 am)
Comment: Még annyit, hogy tapasztalatból tudom milyen egy olasz ex :), hidd el keresni fog, és még évek múlva is tud bűn tudatot kelteni benned a döntésed miatt. Ha viszont el tudsz vonatkoztatni, kicsit kívülállóként tudod kezelni, akkor lehet egy kedves emlék, vagy épp a távolság miatt egy ritkán látott barát. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Timi85 (Ideje: 08-04-2004 @ 08:24 pm)
Comment: Nagyon köszönöm mindannyiótoknak! :) |
|
|
|
|
|
