- Mit nekem puszták végtelenje! - gondoltam magamban. - Hegyeket akarok! Árnyékot. Megérkezést. A légkonditól köhögő rohamot kapok a kocsiban, ha még sokáig kell mennünk! Hol a csudában van ez a Nagykörű! Ez itt már a világ vége.
Tikkasztó meleg volt, az út, úgy tűnt, sosem ér véget.
Aztán valahogy mégis eljött a megérkezés, én pedig egyik ámulatból a másikba estem. Takaros kis házak egymásután, a házak előtt sziporkáznak a liliomok, a rózsák illedelmesen köszöntenek, az elkorhadt fák odvában virágzó kaktuszok dicsőítik a menedéket. Az aprócska házak falán egy -egy faragott tulipán, a kerítések vesszőből fonva, a parkokban megmunkált cseresznyefa-szobrok, mind-mind az ember életszeretetét hirdeti.
- Tündérfalva! Hiszen ez Tündérfalva! -újjong a lelkem. - Ki hitte volna, hogy ma, ebben az országban, itt a városok zajától távol, létezik Tündérfalva? Mi lehet a titka? Miért van rendben minden ház? Miért csupa varázslat minden porta?

Bezzeg nálunk! A falunak külön alkotmánya lesz, amiben szabályozzák az együttélési normákat. Kiküldték mindenkinek a papírt, hogy köszönni kell az úton, és tisztelettel bánni a  postással, a rendőrrel, és a polgárőrrel, és aki nem tartja be az együttélési normákat, az nem kívánatos személlyé válik a faluban. Ezt pontosan nem tudom, mit jelent, de annyi bizonyos, nem lehet jó, nem kívánatos személlyé válni. Én biztosan köszönni fogok, mert félek a bélyegektől.
Itt Tündérfalván nem félek. Itt mindenki idegen, mégis köszönni vágyom nekik! Hiszen ők varázsolták ilyenné! Szeretném megköszönni nekik egy köszönéssel, hogy itt lehetek! A falujukban, ami csupa szeretet.

Nem lehet minden falu egyforma. Én ezt megértem. Az egyik ilyen, a másik olyan.
Én sajnos olyan faluban lakom, ahol külön alkotmánya van a falunak, hogy köszönjenek egymásnak az emberek. Néha már azt sem tudom, hogy aki köszön, az vajon miért köszön? Csak félelemből, hogy nehogy szóljak a polgármesternek, hogy Pista bácsi nem fogadta a köszönésemet, vagy tényleg jólesett neki a köszönés, hogy egy pillanatra találkoztunk, és elhaladtunk egymás mellett.
Pedig köszönni már önmagában is jó! Hiszen itt Tündérfalván ez mindennél világosabb! Az ember nem azért köszön, mert muszáj, hanem azért mert köszönni jó. Legalábbis Tündérfalván egészen biztosan. Itt az ember működik, mert csupa szépség veszi körül. Nincs az a fáradt lélek, akit ne varázsolnának el a liliomok! Vajon ki a varázsló? Hol lakik Óz? Mert ha van, aki alkotmányoz, akkor kell legyen, aki varázsol. Miért lesz az egyik faluból Ellenségfalva, a másikból Tündérfalva? Hiszen az ember mindenütt ilyen is, meg olyan is!
Nehéz lehet polgármesternek lenni! Nehéz lehet az embereket szolgálni, hiszen oly sokfélék az emberek.
Miért van, hogy Tündérfalván, olyan egyszerűnek tűnik mégis mindez? Mintha senki nem irányítana senkit, mégis, mindenki teszi a dolgát. Mert az Egész úgy szép, ahogy van. Úgy látszik, az ember mégiscsak működik, ha nem a félelem igazgat, hanem a szépség. Ha nem teher az irányítás, hanem szolgálat.

"Ha jót cselekszem, nem kérdem, mi lesz a tettemnek jutalma: azért teszem, mert jó. Adok és áldozok, mert ez méltó hozzám és ősi rendelés: nem törődöm vele, gyümölcsöt hoz-e művem. Aki az erényt tehén gyanánt meg akarja fejni, aki vásárra viszi a kötelességét, s aki teljesíti bár, de hit ereje, szív érzése nélkül, az nem ismerte föl az Erény és Kötelesség mivoltát és minél inkább keresi, annál inkább elveszíti jutalmát." -így szól az indiai tanítás.

Nem vagyunk egyformák.
A falvak sem egyformák.
Mégis, vannak törvények, ami szerint működik az ember.
És az, aki működteti, óriási terhet vállal magára.
Terhet, mely összenyomja, ha nem szolgálatként emeli a magasba.
Miként az anya, ki hálát vár gyermekétől, s nem ő maga hálás az ajándékért, amit a gyermek életével adott.
Sokféleképpen lehet gondolkodni ugyanarról a dologról. Lehetünk különbözőek. De álmodni mégis, mintha ugyanarról álmodnánk.
Szolgálni egy Urat, aki bennünket szolgál.