Egy kilométerkövön ülök. Magam sem tudom, miért. Kiszálltam a kocsiból félúton. Fejemet a tenyeremben, könyökömet a térdemen nyugtatom.
Egy hangyát bámulok. Saját testénél háromszor nagyobb morzsával hadakozik.
De jó neki, gondolom, ennyi az összes problémája.
A füves árok felé tart – vajon honnan hozta a morzsát? - cipel rendületlenül.
Fűszál állja útját, megkerüli, újabb fűszál, megkerüli, újabb…
Talán fárad – gondolom – hisz ki ne fáradna bele, ha mindig útját állja valami?
Ő csak viszi a morzsát, még egy fűszál… megáll. Közelebb hajolok.
Egy néven töröm a fejemet, egy frappáns hangyanéven, hogyan szólíthatnám, ha szólítanám, persze,
hogy semmi megfelelő nem jut hirtelen az eszembe. Hangya Hangyovics.
Elég béna név. Még mindig áll. Talán felméri a lehetőségeket.
Nekirohanhat egy fűszálnak, és talán, de csak talán, át is jut rajta, mert az gyenge, és elhajlik.
De itt a másik lehetőség is. Hogy erős, vaskos, egészséges a fűszál, és lesodorja róla a morzsát, amit kemény munka árán tudott a hátára venni.
A hangyák nem gondolkodnak, a hangyák nem gondolkodnak – motyogom.
De akkor miért ácsorog? Én mit tennék? Nekirohannék, vagy csak állnék bambán, hogy történjen már valami? Én vajon mit tennék?
Hangya Hangyovics nekiveselkedik – ezt természetesen nem látom rajta, de érzelmeket feltételezek dőre képzeletemmel – és nekiront a fűszálnak.
A nekiront sem épp jó szó, inkább nekiballag, hisz terhe nem engedi a rohanást.
A fűszál épp annyira hajlik félre, hogy a kis kuli átférjen a résen.
Hangya Hangyovics eltűnik a szemem elől.
Már csak egy élettelen kavicsot bámulok az út szélén. Minek ülök én itt? – kérdezem a kavicstól. Feltápászkodok a
kilométerkőről, és azt hiszem, hogy megértettem valamit. Aztán arra gondolok, hogy ezt már régóta értem. Csak nem alkalmazom. Mert
gondolkodom.