Sosem hittem volna h. egyszer megtörténik.... láttam magunkat ahogy együtt kijárjuk a sulit majd együtt folytatjuk az életet ahogyan azt elterveztük. Mindaddig láttam ezt amíg meg nem hallottam ezt a szót " Elmegyünk!" Tudtam az összes álmomnak vége hiszen mind te voltál. Ahogy ezt kimondták rád gondoltam és sírva fakadtam, nem tudtam hirtelen mit tegyek, úgy éreztem mintha egy hatalmas tör  bele állt volna szívembe és áthasítaná. Itt kell hagyjalak és ez szörnyen fájt már a gondolat is nem h. ennek megvalósítása. Legszívesebben azonnal hozzád menekültem volna és könyörögtem volna h. szökjünk el , de ezt nem tehettem .... nem mert ha ezt teszem akkor a sírig rohantam volna és tudom h. ha meghalok az nagyobb büntetés neked minthogy elmenjek.  Ezért inkább a szobámba menekültem és rád gondoltam, kettőnkre, a jövőnkre amit megvalósíthattunk volna. emlékeztem szavaidra " Szeretlek, és semmi sosem állhat közénk, akár a sírig  érted mennék, csakhogy veled lehessek!" Ezek a szavak igen súlyosak de  tudtam komolyan gondolta hiszen mi egymásnak lettünk teremtve és most egy szimpla szó tönkre tette álmainkat. A szomorúság és a bánat fogott el, és rabjává tett. Nem gondoltam már semmire hiszen nem volt mire gondolnom ha te rád nem gondolhatok a jövőnkre akkor vége az életemnek. Mikor eljött az a nap beültem a kocsiba és csak meredtem az ablakból kifelé, téged pillantottalak meg. Eljöttél h. elbúcsúzzunk de nem szavakkal az túl szomorú , még az érintésnek is drámai vége lett volna így csak egymásra néztünk és tudtuk mit gondol a másik. Sírtunk nem kívülről belülről.  A kocsi elindult már alig láttam és akkor abban a pillanatban éreztük most , most van itt a vége, és most döntötték romba álmainkat!