Tér két féle lehet: az egyik, amelyet házak és a házak hiánya vesz körbe, a másik, a voltaképpeni, amelyben benne vannak a házak, a házak hiánya és minden egyéb.
Ez utóbbit finom, láthatatlan négyzetháló tölti ki, illetve nem is négyzetek ezek, hanem kockák, mint egy háromdimenziós pókháló. E szövedék roppant elasztikus, rugalmasan követi a benne mozgó testeket, gyengéden átadja egyik pontból a másikba, a négyzetháló ilyenkor megnyúlik, paraleogrammává, illetve ha háromdimenziósan szemléljük, a kockák hasábokká változnak, az oldalszögek hegyesebbé válása egyenesen arányos a benne elmozduló testek sebességével. Például a növő fa kérge mellett egészen tompa, egy kilőtt pisztolygolyó vagy űrrakéta forró burkolatánál viszont erősen elhegyesednek ezek a szögek. A lényeg az, hogy sohasem szakadnak el. Pontosabban, egyetlen esetben foszlanak szét egy pillanatra, akkor, ha egy test elpusztul, vagy legalább is térfogatának töredékére kisebbedik. Ez az eset gyakorta előfordul például krematóriumok kemencéjének tűzterében, vagy máglyahalált haltak oszlopának környezetében. A koporsóba, majd a földbe tett testeknél ilyen probléma nem fordul elő, a lassú égést a tér szinte észre sem veszi. Van még néhány eset, amikor a test hirtelen töredékére megy össze, például, ha valakire ráesik a WTC ikertornya vagy a IV-es iskola hatvanas években készült ívelt tetejű tornaterme, de ezek olyan ritkán fordulnak elő, hogy szinte szóra sem érdemes, ráadásul egy alapos munkavédelmi kioktatással a munkába lépés előtt megelőzhetők lennének. De felvetődik – mint a pikk ász a kanaszta nevű francia kártyajátékban – vajon fáj-e a térnek e szétszaggatódás a testek megszűnésekor? Bizton mondhatom, nem fáj neki. De bizony az fáj, amikor valami ugyan ilyen hirtelenséggel belenő! Amikor egy pontocska el kezd szederesedni, osztódni, bontódni, szervesedni, tolakodva-nyomakodva a térbe hatolni, az bizony nem tréfadolog! Ilyenkor aztán üvölt a tér, vinnyog, visong fájdalmában, tele van vele a szülőszoba, de aztán megnyugszik, elcsendesedik, mert hát mit is tehetne, minden rossz megszokható és minden rosszban van valami jó.
De például Elonában én csak jót találtam, ahogy néztünk le az elsőként említett térfajtára, az ablakból, ahogy a funkciótlan görögtűz megvilágítja a neogót templom elfeketedett köveit. Akkor éjjel, úgy emlékszem, egy szemet sem aludtam mellette, de reggel még sem voltam álmos. Amikor eljöttem tőle, megígérte, hogy eljön hozzám, amit meg is tett, becsületére legyen szólva. A szállásra pedig nem volt egyszerű behozni a lányokat, legalább is a kezdetben. Mert aztán rájöttünk, hogy mindegyik portás megvesztegethető valamivel. Így aztán előfordult, hogy szinte minden második lakásban volt néhány germán lányka, és amikor a csivitelésük, randalírozásuk túllépet egy bizonyos határon, a vezetőség kihívta a rendőrséget, akik rövid időn belül összeszedték őket. Ilyenkor a lányok vidáman integettek és csókot dobáltak a rabomilból, és biztosítottak minket arról, hogy este újra itt lesznek.
A mikor Elona először eljött hozzánk, hál’istennek nem volt balhé, ennek ellenére erről az első látogatásból nem emlékszem semmire. Talán csak annyira, hogy ekkor ígérte meg, hogy eljön legközelebb is. Na meg, hoppá, az arcára emlékszem, amikor derűs figyelemmel szemlélte az oltárképemet, ami az ágyam fölött, a falon volt kiragasztva, és aminek a címe ez volt: Die Wurzel des Lebens: Az Élet gyökere.
De ennek mélyebb, metafizikai, sőt filozófiai értelméről majd legközelebb.