Talán csak a lényeget mondanám, de azt is csak nagy vonalakban.
Szóval, hosszú procedúra után- mely a bal tüdőm körül zajlik- végül itt kötöttem ki, a törökbálinti Tüdőgyógyintézetben.
Drága szüleim természetesen eljöttek velem, s ez lényegesen könnyebbé tette az első perceket.
Az egészségügy sem hazudtolta meg önmagát, majd egy órába került, mire az első fehér köpenyes emberrel két mondatnál többet váltottunk.
Lényeg, hogy mindössze egy vizsgálatra jöttem volna be, erre kiderült, hogy néhány napig szívesen vendégül látnának intézményükben.
E meghívásnak sehogysem tudtam ellenállni, s "úgy döntöttem": maradok. Ahelyett, hogy a fullra publikáltam volna valami botrányos blogot, inkább maradtam...
Közben, hogy vendégszeretetükről is meggyőzzenek, megfosztottak néhány deci véremtől is.
A "desszert" sem maradhatott el, a nemzetközileg "mutatóujjnak" nevezett középső ujjamat is megszúrták.
Ezután megvillantottam Európa legjobb férfi felsőtestét, hogy sztárfotót készíthessenek rólam a "röntgen" magazinnak.
Miután kezdtem végre elkapni a fonalat, egy bizonyos P. Sz. nevű főorvosnő hívott be a szobájába. A nevében enyhe kaukázusi vonalat véltem felfedezni, node... senki nem tökéletes...
Megkérdi: miért is vagyok itt?
Gondoltam elsütöm azt a poént, hogy " reggel felébredtem, nem volt kedvem dolgozni, így gondoltam beugrom Törökbálintra, egy kis tüdő szervízre..."
Végül is nem sütöttem el parádés megnyílvánulásaim egyikét, csak csendesen elbeszélgettünk a ruszki bírkózónővel. Kevésbé barátságos hangon közölte, hogy 1-2 napon belül lesz egy laza kis hörgőtükrözésem...
Ekkor eszembe jutott az általam oly közkedvelt, mostanában sokat emlegetett szó: pazar!
Az érdekfeszítő csevegés után elhagytam a szobát, és visszamentem anyuékhoz.
Fater- hogy oldja a feszültséget- elkezdett a nővérkék testi adottságairól beszélni, s közben én is ráébredtem: rám férne már egy kiadós nemi élet...
Közben már a második elhunyt beteget viszik el. Soha nem láttam még azt a "tepsinek" nevezett kocsit...
Megrémülök. Kezdeti higgadtságom kissé pánikszerűvé alakul. Terveim szerint előbb az esküvőmön beszél hozzám a pap, nem pedig deszkán keresztül...
Látom anyu szemében a félelmet,és talán a könnycseppet is.
Háromévvel ezelött a nagyapám is járt már itt, de én bízom benne, hogy nem ezt az utat fogom bejárni.
Most, mikor talán életem legjobb kondijában vagyok, néhány nap alatt feltehetően leamortizálnak.
Azért reménykedem benne, hogy a jövő pénteket már veletek tölthetem Drága Barátaim,és nem ebben a törökbálinti "wellness hotelben"...

Köszönet Andinak a blog beírásáért!