| Az IK-ban tettem közzé egy versemet a közelmúltban, sajnos közben elutaztam, így nem állt módomban több érdekes észrevételre reagálni. Itt most megtenném.
látni szeretném
látni szeretném
az arcát,
mikor elfogy a dobbanás,
s jót röhögni szemébe,
megcibálni csontjait,
cetlit húzni kaszája hegyére,
hogy érezze:
legyőzött,
s a vesztes
mégis ő,
a gúvadtszemű.
látni szeretném
az arcát,
mikor elfogy a levegő,
mert itt maradt,
mit összegyúrtam én a
a földi léten átrohanva,
s néhány karakterbe bújva
kacagom ki,
hisz a végtelen tenyerére
rajzoltam lelkemet
én.
Salgótarján, 2003.
- Zsófi, Béla és mindenki! köszönöm a leírtakat, amit HSZ-etekben versemhez fűztetek. A vers egy vegyes - rendkívül változó - ritmusú szabadvers. Ennek oka a téma, a mondandó, hiszen egy olyan pillanatot igyekeztem megformálni, melyet rendkívül nehezen tudunk elhelyezni az élet palettáján, pedig a halál is az élet része. Szerves része, és méginkább az az előtti utolsó pillanat. Én ezt gyermekkorom óta rágom. Mindig foglalkoztatott, hogy mi lesz majd azután. Úgy gondolom, hogy az alapmondanivalóval üzenem a fennmaradás egy picinyke szegletét, reményét, ami lehetővé teheti majd, hogy talán néhány szóban halálunk után is létezünk, hogy ez a dimenzió igen is valós, és rendkívül nagy felelőség nekünk amatőr irodalmároknak is.
- mindenkinek köszönöm, hogy olvastatok, és mégegy titkot felfedek: Ez a vers vegyes ritmusú szabadvers, mégis minden porcikájában verstani elemekre épül. Ezek kuszaságával az olvasás ritmikus tördelésével egy sosem ismert pillanat ismeretlenségét szerettem volna közvetíteni. Olyan dobpergést illusztrálva, mely kicsit haszonlít arra, mikor egy nagy dobra hullanak különféle tárgyak és minden, melyet életünk során alkottunk, vagy éppen kihagytunk.
Mégegyszer köszönöm! |
