Kedves fullosok!

  Olyan régen hallattam magamról. Annyi mindent csináltam a nyáron, és számomra igazán semmit sem jelentett, hogy vége a sulinak. Anélkül, hogy kihasználnám, hogy szünet van, és pihennék, mindig úton vagyok.

De az agyi semmittevést sem bírtam tovább egy hónapnál és beiratkoztam egy angol tanfolyamra. Ugye szerintetek sem vagyok normális? :)

Egy-egy fárasztó nap után, amikor éppen hogy csak megtalálom az ágyamat, én is megállapítom, hogy valószínüleg egy megszállott kósza lelke tart rabságban...

Már annyira vágytam hozzátok, ezért megszegtem az ígéretemet, hogy nem netezek, amíg nincs meg a vizsgám.

Pedig már csak pár nap van, és szombaton szembenézek a nagy megmérettetéssel. Ezért kérnék mindenkit, hogy aki megteheti, 14-én 9órakor egy röpke pillanatra vegyen fel a gondolata közé, mert előre láthatólag félelemtől remegve, lázas izgalommal, falfehér arccal akkor fogok belépni egy rideg arcoktól teli, barátságtalan, zavaróan rendezett terembe, és úgy fogom érezni, hogy egyedül vagyok, teljesen egyedül. Nem tölt majd el más, csak az üresség és azt a maroknyi tudást fogom keresni, amit az elmúlt hetekben magamba tömtem, és amely egy lélegzetvételnyi ideig darabokra hullott cserépnek tűnik majd. Akkor jó lesz a szeretteimre gondolni, a barátaimra, a társaimra, és arra, hogy valahol messze az ajtón, az épületen, a városon túl bíznak bennem. Tudom, ez a tudat megnyugtat majd, és össze fogom tudni szedni tudás-cserepeimet.

  Nagyon szépen, reménykedve kérnélek benneteket, hogy gondoljatok rám! Előre is köszönöm.