Elmulasztott talik...
Keserves dolog ez nekem. Azt hiszem, a Full öregjei között vagyok, - nemcsak korom miatt – de belépésem idejét számolva is. Gyönyörű órákat töltöttem a monitor előtt Veletek.
Sok barátra találtam a priviben írt levelekben, de valahogy mindig úgy hozta a Sors, hogy a személyes találkozásokra ne tudjak elmenni.
Általában az adott időpontokban kórházban fekvést, műtétet, vagy szigorú otthon fekvést írtak elő orvosaim, akikről már tudom, hogy szép latin rigmusokat fújnak, de nyilvánvalóan a kortárs költészet ellenségei.
Ha meg épp nem az irodalomtól idegenkedő orvosok egyike tiltott el az úttól, akkor a lányom kezdett szülni azzal a tudattal, hogy ha saját akaratomból 3 gyermeket felneveltem, nyilván bősz nagymamaként követelem magamnak a jogot, hogy napi 24 órán át én foglalkozzak az unokámmal is. Mikor felvetettem, hogy hétvégén szeretnék szabadnapot kérni, hogy egy irodalmi találkozón részt vegyek, döbbenten néztek rám. Az oké, hogy a boltba lejárok, hogy mindenféle kirándulást szervezek a gyógyszertárig a gyermek tápszerért, de egészen más dolog, hogy több óráig is távol akarok lenni... Ki teszi tisztába a kicsit??? És ha az esti fürdetés idejére nem érek haza, akkor a „szememfénye” kis unokám másnapig büdösödjön???
Így hát csak az maradt, hogy vágyakozzak a személyes találkozásokra, és írás- és olvasás kényszerem kielégítése végett - bűntudattal ugyan - de minden orvos, és unoka mentes időmben a Full-ra léptem.
Egyetlen alkalommal sikerült eljutnom egy talira, mikor a bátyám, aki Pesten lakik, ellent mondást nem tűrve értem jött kocsival, és visszaidézte, hogy gyermek korunkban mekkora pofonokat tudott lekeverni, ha próbáltam ellent mondani neki, elvitt Pestre egy talira.
Sajnos a marék számra bevett gyógyszerek ellenére sem tudtam igazán saját magam adni, de amit akkor Tőletek kaptam az együtt töltött néhány órában, csodás gyógymód volt számomra.
Megfogadtam, és megígértem a bátyámnak is, hogy eztán minden lehetséges személyes talin ott a helyem, de azóta a talik szervezésére inkább az ortopédián műttettem meg önként a karomat, vagy a kardiológián szív katéterest játszottam.
Ha időnként két kórházi osztály között haza jutottam, mosolygó csodával néztem a fényképeket, az élmény beszámolókat, amik a talikról születtek, és megfogadtam, hogy ha kell, infúziós állványt magammal hurcolva is, de a következőre elmegyek!
Sajnos ebből csak az infúziós állvány realizálódott, a Veletek való találkozás megint csak vizuális élmény maradt.
DE... De nem adom fel!
Ha kell, szirénázó mentőautóval, két kis „szememfényét” magammal hurcolva is, de kell, hogy újra átéljem azt az érzést, csodát, amit a Veletek való személyes találkozás óta őrzök.
Angyali Annám! Nem lehetne egy talit Szolnokon szervezni???
Akkor négykézláb is elvonszolnám magam. Helyesbítenem kell, mert a „négykézlábból” egy kéz még mindig hasznavehetetlen, de nem igazán tudom, hogyan írják helyesen a a háromkézláb szót...
Tudom, öreg, ráncos képemmel, és irodalmi tudásommal nem igazán én leszek a csúcs, de olyan jó lenne látni a nick nevekhez tartozó arcokat, mikor azt mondom NEKTEK: Köszönöm...!!!
Nefi