Ujraolvasva "blogjaimat", kénytelen vagyok visszatérni a Vidám Vasárnap témára. Egyrészt azért, nehogy valaki félreértse szavaimat, másrészt úgy érzem, egy mélyebb probléma gyökere lett a vakond által megvilágítva itt.

Természetesen semmi kifogásom nincs a pénzemberek világa (közössége, csoportja, társadalma) ellen. Tegyék ami a dolguk: keressék a pénzt. Természetesen mindenki úgy imádja Istent, ahogy neki tetszik. Van, aki egy lábon ugrálva, van, aki templom homályában, egyedül elvonulva és van, aki csak saját magában miközben utazik egy buszon. Magánügy.

De vajon van-e joga bárkinek az áhitatból cirkuszi mutatványt, showmüsort, a gondos szervezettségből spontaneitást, a tiszta érzelemből érzelgést varázsolni?

Természetesen van joga.

Mégis mi lehet ellenszenvem igazi oka? Kénytelen vagyok magamba nézni és önvizsgálatot tartani. A Hit? Nem szándékozom hinni, sem nem hinni. A gazdagság? a rang? az érvényesülés, egyszóval az irigység? Nem szándékozom sem gazdagabb, sem rangosabb, sem érvényesültebb lenni. (Bár ez utóbbi, valljuk be, nem 100%.) Akkor mégis miért? Erre csak egy válasz van, és ez a Tudás. Annak a tudása, hogy az embernek nincs hajlandósága megváltani, de még csak kicsit is jobbá tenni önmagát önmagától. A társadalom megváltoztatásának szándéka hiábavaló. Mindenkinek saját magának kell megváltoztatnia saját magát. De megy-e ez saját magától? Nem megy.

Legmegdöbbentőbb "igazságot" Mauret abbétól olvastam. Így szól: "Az igazság független a tényektől. Nem bánja ha megcáfolják, mihelyt kimondják már vesztett ügye van." Őrületes paradoxon!
De ha így van fölösleges egyetlen szót is a papírra (monitorra) vetni. De túl ezen, bármilyen szándékkal leirt szó valaki vagy valami hasznára, ugyanakkor valaki vagy valami kárára is válik. Amit valahová teszünk, az valahonnan hiányzik. Például valaki ír egy novellát arról, hogy Bea imád szájjal kielégíteni egy fiatal férfit a füredi strandon nyilvánosan. Azokat nem sérti ez az írás, akik elitélik az ilyen cselekedeteket, viszont sértheti sok ezer Beát, akik szerint semmi különös nincs abban, ha valaki szájjal elégít ki egy fiatal férfit a füredi strandon nyilvánosan.
De lehet mondjuk egy elvont eszme, idea (pl.: emberi szabadságjogok, demokrácia, stb.) érdekében tollat ragadni. Nyugaton jó pár száz éve demokrácia van, de a problémák egyre csak halmozódnak. Az emberi szabadságjogok csak papíron vannak. A német ember ma ugyanazon gondolatokkal néz a török vendégmunkásra, mint az amerikai pionír az őslakos indiánokra, vagy tovább megyek, a szabad római polgár arra a rabszolgára akit az amphiteátrum porába löktek tigriseledel gyanánt.

Tehát nincs értelme bármit is írni vagy tenni. Ez a nagy helyzet.

Csakhogy van itt egy probléma. Ez pedig a fajfentartás ősi ösztöne. Tkp. az Élet lényege. Elég-e, ha csak tisztelem, szeretem szűkebb környezetem (család) és tágabb házam (hazám)? Ha elvonulok elefántcsonttornyomba, lelkemben megtalálva Igaz Valóm, a Szent Közömbösséggel ajkamon haikukat irok éjjel, nappal, télen, nyáron?
Ettől még felfordulnának éhen porontyaim, akik felé pontosan az evolució vagy Isten legfőbb törvénye kódolt belém kötelességtudatot. Isten nem adott örök életet, viszont utódaink révén öröklétet biztosított térben és időben. Kötelességem etetni, itatni őket, hogy felnőve ők is utódokat nemzenek és így tovább. Ez a Legelső Törvény.

De akkor hagyhatom-e, hogy kifosszon az APEH, bűzlő szeméthalom legyen a házunk mögötti szemeteskonténer, az ország egyik fele anyázza a másik felét, az Amazonas erdeiből pusztaság, sivatag váljon?

Aki tudja a fenti kérdésekre a választ, jelentkezzen.