(Részletek egy meg nem írt regényből)
Fáradt vagyok.
Írni végképp.
Agyam kiadja ugyan a parancsot, s az lefut egy idegszálon ujjam mozgatóizületeibe, felemeli, s ernyedten leejti az éppen alá kerülő billentyűre… de minek?
Jó, jó, tudom, Jolandáról kéne írnom, de megéri ez a némber ezt a sok időt és vesződséget?
Nem, természetesen nem éri meg, ezért úgy döntöttem inkább magamról fogok írni egy történetet, amibe majd rafinált módon beleszövöm Jolandát is.
Jolanda, mint Korunk Hőse, az elpusztíthatatlan aljasság sajátbejáratú szinonimája, akit, úgy lehet, maga a Sátán kreált egy rossz, depis percében s felküldte e világba ijesztgetni minket.
Jolanda, az intrika élő szobra, a boszorkányos cselvetések mestere, a rágalom undoríró rágcsálója, a Fekete Özvegy nevű pók, aki láthatatlan hálót sző negédből, aki bárhová kerül, a békétlenség és gyűlölet kipárlásában érzi legjobban magát, ezért meg is teremti azt ő maga. Jolanda a 80-as évek elején emelkedett, akkor már a Vár lépcsőin flangált le s föl, a Sötétség démoni Királynője, válláról a gyűlölet, mint fekete palást zuhogott alá, kezében pohár, pohárban vérvörös bor…
Már akkor meg tudtam volna fojtani.
Folyt. Köv. |