Még mielőtt rátérnék e női nemi szerv filozófiai, mélylélektani, sőt metafizikai, de mindenek előtt sorsdöntő aspektusára, végigolvasva az eddig leírtakat, rá kellett jönnöm, hogy a legfontosabbról még szót se ejtettem. Ez pedig nem más, mint a Szabadság. Annál is inkább, mert e történetet, vagyis a múltat úgy próbálom meg írni, hogy közben nem feledkezem meg a jelenről sem, sőt mi több szinte beleszövöm, mint az aranyszálat az indiai nők a szárijukba.
Tehát, a Szabadság. Hogy mennyire, milyen mérhetetlenül szabadak voltunk akkor, ott az NDK-ban! És milyen groteszk ez, hogy abban a szinte terrorisztikus elnyomatásban mi mennyire szabadnak éreztük magunkat! Nem volt mondanivalónk a világ számára, a világ beszélt nekünk, és értettük minden szavát. Nem politizáltunk, nem írtunk és nem olvastunk. Mert mi végső soron a Szabadság? A Szabadság az, ha bármit megtehetsz, amihez kedved van. És mi, leszámítva, hogy dolgozni kellett, bármit megtehettünk. Nem voltak Szülők, nem voltak Tanárok; csak mi voltunk haverok, barátok együtt és a csajok. A Szabadság ízét ott éreztem mindig a nyelvemen, nem, nem a nyelvemen, a szívemben. Persze nem fogalmaztuk így meg magunknak akkor, egyszerűen éltünk bele a világba. Gondok és gondolatok nélkül. Ahogy jött, úgy puffant.
A Szabadságot csak akkor értékeljük igazán, amikor elvesztjük, amikor, mint egy jégkocka elolvad a tenyerünkben. Eltűnik, huss! Volt, nincs. Milyen az, amikor eltűnik a Szabadság? Ha megértjük ezt, akkor megértjük a Szabadság lényegét is.
Amikor Bundás (a kutyám) nyakára ráteszem a nyakörvet, és arra rákapcsolom a pórázt a kutya mindig, de szó szerint mindig, nyújtózik egyet. Két mellső lábát lefekteti a földre, farát felnyomja és nyújtózik. Sokat gondolkodtam ezen a mozdulatán, miért teszi ezt, mi e mozdulat titkos értelme? Aztán ma, az esti sétán rájöttem. Amikor ráteszem a pórázt, a kutya elveszti a Szabadságát. E mozdulattal ezt a botrányos tényt teszi úgymond, jelentéktelenné, hétköznapivá, feledhetővé. Mintha elbagatellizálná ezt a súlyos igazságtalanságot. Zavarát leplezi vele, hasonlóan, mint amikor autót tanulunk vezetni, és az oktató otromba froclizálása miatt megvakarjuk az orrunk hegyét. Akkor is a Szabadságunkban megfosztva érezzük magunkat, ezért az orrvakarás.
Mindez ma (2004-08-12) este jutott az eszembe, mintegy négy-öt órával ezelőtt, hogy leírom ezeket a szavakat. Bundással sétáltunk a szokott útvonalunkon, a határban, a szőlősdomb túloldalán. Ott, ahol a Köröm is van, ahol a domb szelíden lejt a Vöröskereszt felé. Alkonyodott, illetve inkább már esteledett, a levegő balzsamos és meleg volt. Csend és miegyebek. És arra is gondoltam, hogyan érezhetném meg újra a Szabadság ízét? Mit tegyek ezért? Legszívesebben most meztelen sétálnék itt, ebben az augusztus- közepi meleg estében. Sőt, legszívesebben meztelenül legurulnék, lehemperegnék ezen a vadvirágos domboldalon. Arra gondoltam, hogy milyen régi vágyam ez! Most minden együtt van: hely, idő, alkalom. Teljesen egyedül vagyok több száz méteres körben. Érezni akarom újra a Szabadság ízét!
És megtettem! Istenemre mondom, meg! Ledobtam a rövidnadrágomat, a fekete trikóm, le az alsóm, de még a cipőm is. Úgy, ahogy Anyám megszült, ráfeküdtem a domboldalra, és gurultam, gurultam, gurultam… A vadvirágok és a vaskos füvek szúrták a pucér testem, de nem bántam, hemperegve gurultam le, és közben megéreztem a Szabadság ízét a szívemben. És a Boldogságét is, mert szívem zakatolt és mindennél nagyobb boldogságot éreztem akkor. A kutya rohant mögöttem, és én kiabáltam neki: gyere Bundi, gyere, gyere, hemperegjünk, hemperegjünk! És nevettem és kacagtam és kiabáltam és boldog voltam. És szabad. Amikor legurultam egészen az aljba, felpattantam, felrohantam, és megint legurultam. És megint és megint. Összesen ötször.
Ilyent nem csinál az ember, csak gyerekkorában, vagy 49 évesen! De én megcsináltam, én meg. Bundás a tanúm rá!
