szavak donganak bennem, mintha valaki harangozná őket. szavak, amelyek úgy akadnak fel rajtam, mint a harmat a pók hálóján; fénylenek a reggeli fényben, de nem tudok kezdeni velük semmit. szavak, amik, mint régen, az orosz lemezjátszón az öreg, hullámos meselemezeink, amik mindig megakadtak egy szónál, és tudtam hol fognak megakadni, és előre vártam őket. ötven fillért kellett a tűre tenni, hogy továbbmenjen; aztán, ahogy rongyolódott a lemez, emelkedett a továbbjátszás ára. szavak, amiket ízlelgetek magamban, és szétolvadnak a számban, mint a konyakos meggy. szavak, amik nem jelentenek semmit, szavak, amik mindent jelentenek, és szavak, amelyeknek úgy ismerkedek a jelentésével, mint valami újszülött. ó idegen nyelveken szólni! sprechen sie deutche? parlez vous francias? do you speak english? говорить по-русски? ó dehogy. ez is, az anyámé, olyan furcsa, idegen, és annyira tágas, mint amikor a kisgyerek titkos térképet készít a kertükről; milyen messze van a kút a fától! és a szőlő végén a bokrok! ott láttam sündisznót, de akkor még nem tudtam hogy disznó is, azt hittem csak sün. szavak zúgnak bennem, állandóan kimondódnak bennem, mint valami eszelősnek; gyakran, a buszon, vonaton, villamoson, kapaszkodó helyett szavakba kapaszkodok, és félek, ha valaki véletlenül megszólítana, kiszöknének belőlem, és sose találnám meg őket.

kavicshideg mondogatja valami magamban a margithídtól csillaghegyig. ágyékmeleg szól a csillaghegytől a margithídig. bong belül az algásodó víztükör, fülperec, hűvős erdő, hókupac, kétes holdfény, elefántcsonttoronyba zárkózott vájtfülű, dezoxiribonukleinsav - ezt egyébként képtelen vagyok kimondani hanggal, de ott belül tökéletesen, gördülékenyen szól - csőben sült karfiol, pergető, gömbölyödő gömb, gomblyuk, galacsin, gally; jaj úgy szeretem a g betűseket, meg az ő betűseket, ős szövet, őríző, őkegyelme, őszidő, és bevallom, az sz-es, vagy a cs-s szavakat is, csak ne kelljen kimondani őket. frisskenyérszag. sejlik a selyem. árbócmerev. kötélideg. ó semmit nem tudok róluk. szavak, amik körém gyűlnek, mint a fúriák, és keringenek körülöttem, mint valami holdak. szavak, amik nem akarnak tőlem semmit; és jaj, a szavak, amik akarnak tőlem valamit. szavak amiket látok; és szavak, amiket hallok. és vannak szavak, amiket csak érzek. szerfölött kedvelem. valóban. ez persze csak afféle szerény vélemény. szavak amik összeállnak, és lesz belőlük valami; mint valami sereg, hadvezér vagyok az élükön, meghóditok velük valamit, kimondok velük, elhallgatok velük, leírok velük, mellé beszélek velük. szavak, amik akkor hagynak cserben, amikor már azt hiszem, tudom használni őket. elugranak, mint a szöcskék, ahogy a fűbe gázolsz, és én ott vagyok, vele szemben, tátott szájjal, és nincs mit mondanom. belül kong, dong, borzong, szinte örvénylik, amit mondani kellene; de nincsenek hozzá szavak. vagy ami még rosszabb; és ó mennyit van ez mostanában: azt akarom mondani hogy fehér. mert látom, érzem, tapasztalom, hogy fehér. és szavam is van rá: fehér. és valahogy, mondatba foglalom, használom a csalfa szavakat: az ott fehér, és érzem, ahogy elhagyják a számat, kiúsznak a köztünk lévő térbe, és eljutnak hozzá, már megint becsapnak; ő azt hallja hogy az ott fekete.

és mind, hogy fekete, mind hogy fehér, és annyi minden, ott belül, vagy itt kivül, ami benne, és főleg, ami bennem, hallgatni szeretne. megerőszakolom őket, bántom, kínzom őket, hogy megszólaltatom, mint a rossz zenész, aki belejátszik a darabok közötti csendbe. nem szabad szavakra bontani a csendet. nem szabad szavakra bontani azt, amire nincsenek szavak. és ó mégis hányszor. hallom, ahogy nem mondja, és hallom, amit nem mond; és szeretném hallani, őrületesen szeretném hallani, mint valami jelenést, hogy amit hallok, az az e; és tudom hogy nem tudja kimondani. aztán, ha nem mondja, abba, ha kimondja, hát abba; vagy ragozva önmagamra, ha nem mondom, abba, ha kimondom, hát abba halok bele.

van erről egy mese: