Valahol írtam már: a 2008-as év eddig nekem csupa adomány. Nem sorolom, mi mindent kaptam ettől az évtől, kezdve a londoni úttal - lényeg, hogy tíz centivel a föld fölött járok (még ez a szennyes ősz se tud, csak rövid időre lelombozni). Így hát hihetetlen ajándékként kaptam (tulajdonképpen a születésnapomra): kijuthattam Bécsbe, Madonna koncertjére. Őrületesen vártam, hiszen a jegyet már jóval előtte megrendeltük, míg aztán végre elérkezett a nagy nap. Ötödmagammal, barátokkal indultunk el, hogy megnézzük "testközelből" a dívát, a számomra igazi ikont jelentő Madonnát.

Nem kapkodtuk el, így a fél hatos beengedéshez képest 1/4 8-ra értünk a helyszínre, a bécsi Duna-szigetre. Apránként beékelődtünk az ötvenezres tömegbe. Persze, csak amúgy óvatosan, mondhatni öregesen, némi menekülési útvonalat hagyva magunknak. Fél kilenc is elmúlt, mire kedvencem a színpadra jött. Én, az alig 160 centimmel méreten aluli vagyok - gyakorlatilag a színpadot nem láttam, így Madonnát is csak a kivetítőn tudtam követni, az előttem imbolygó fejek között kukucskálva.

Két órán keresztül tartott az ének- és tánc-show, a hihetetlen lézer- és fénytechnika. Aztán egyszercsak a kivetítőn megjelent a GAME OVER felirat, és kialudtak a fények.

Ambivalens érzések vannak bennem. Egyfelől a tudat, hogy ott volt tőlem párszáz méterre az általam oly annyira kedvelt Madonna, a tudat most is megbizserget. Ott valahogy mégsem éreztem ezt a bizsergést. Illetve én nem is bizsergésre vágytam - én katarzisra számítottam. Mégis elmaradt. Azóta is tűnődöm azon, vajon miért. A visszhangokból úgy látom, nemcsak nálam maradt el a katarzis. Tehát nem én nem voltam topon.

Arra jutottam, hogy ez lehet az, amikor a vérprofizmus már megöli a lelkét az előadásnak. Annyira centire, percre kiszámított, annyira komplex a program, hogy gyakorlatilag két szám között nincs esélyed, hogy élvezd, hogy átadd magad az általad szeretett zene örömének, mert már ott a következő dal, összemosva az előzővel. Hihetetlen mixek és remixek, bámulatos, látványos show-elemek, és közben elvész az élmény.

Aztán arra gondoltam, ha bementem volna a sűrűjébe, oda, valahová az első néhány sorba - végül is, lehet, hogy az életben nem adódik ilyen lehetőségem. Engem meg elriasztott az iszonyatos tömeg.

Vagy lehet, hogy velünk, a közönséggel volt baj? Nem tudjuk átadni magunkat igazán az élménynek? Szégyelljük jól érezni magunkat?

Nos, nem tudok kilábalni abból a hiányérzetből, ami most van bennem. Ami szerintem mindannyiunkban megvan, ha valamit nagyon vágyunk megélni, aztán amikor ott van, nem azt kapjuk, amit vártunk. Furcsán sajog a lelkem, mert hiszem, hogy ez igazán jól is sikerülhetett volna, és nem tudom, ki mit rontott el. Így nem marad más, mint az emlék, hogy jártam Madonna-koncerten, láthattam élőben egy ikont - aki legalábbis nekem igazi ikon -, és csak reménykedem, hogy ha egyszer még lehetőségem adódik rá itt Magyarországon, közelebb tud hozzám kerülni. És marad a zenéje itthon, a négy fal között, vagy út közben MP3-lejátszón. A fülemben.