Sziasztok!

Újra itt a blogban. Nem véletlenül...
Ugyanis az elmúlt éjszaka után nem hagy nyugodni valami, amit mindenképpen le kell írnom, pontosabban ki kell írnom magamból.
Az utóbbi években egyre többet foglalkoztam az álmaimmal, illetve azok jelentéseivel, valóság tartalmával, kicsit „természetfeletti” dolgokkal.
Mert ugyebár lehet benne hinni, és lehet az egészet butaságnak gondolni.
Ám hozzáállástól függetlenül nem tagadhatjuk: ez a dolog mindenképpen jelen van. És ugyebár véletlenek sincsenek. Minden okkal történik, valamiért. Nem mindig hittem benne, de a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez bizony nem zagyvaság. Valamint egy nagyon kedves ismerősöm által sokkal felvilágosultabb lettem. Köszönet neki érte!
Az is kiderült, hogy ezeket a fura, olykor félelmetes álmokat sok esetben fizikai jelenség is kíséri. Az elsőt most nem ecsetelném, de a múlt éjjel történt dolgok eléggé megrémisztettek.

Nem szimpla rémálom volt.
Mint bizonyára sokan tudjátok, nyáron volt egy kis kiruccanásom Törökbálinton a tüdőgyógyintézetben, mert „csapágyas” a bal tüdőm. Rettenetes volt az a közel egy hét maradjunk ennyiben. Nem vagyok ahhoz „hozzászokva”, hogy szurkáljanak, vizsgálgassanak, csöveket dugdossanak le a torkomon. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy nálam sokkal komolyabb betegségben szenvedő embereknek milliószor több, sokkal fájdalmasabb dolgokat kell átélniük, ha úgy tetszik: farkasszemet néznek a halállal, nap mint nap...

A lényeg a következő: újra ott voltam. Valami ágyon feküdtem, és körülöttem vagy négy-öt doki ugrált, köztük határozottan felismertem azt, aki a nyáron látott el.
Szóval ott dekkolnak fölöttem, én meg csak pislogok mint hal a szatyorban.
Ám a legrémisztőbb nem ez: amíg ez az egész zajlik, külsőleg szemlélek.
Magyarán: egy üvegen keresztül lesem, hogy mit csinálnak velem egy ágyon.
Ráadásul szarul nézek ki, és meg sem vagyok borotválkozva. De komolyan.
Elég gyorsan forgolódnak a dokik, és megint van valami cső, de fogalmam sincs, mi lehet a bajom.
Úgy nézem végig a saját „nem is tudom mimet”, mintha egy Internazionale meccset skubiznék a tévében. És a csapat vesztésre áll. Rohamoznak, de minden hiába.
Az ellenfél nagyon erős és határozott, már csak másodpercek vannak hátra, és a bíró nem hosszabbít…
És ekkor, ahogy az lenni szokott kinyílnak a szemeim. Rossz álom? Talán. Veszek egy nagy levegőt, hogy megkönnyebbülten fújhassam ki az foszlányait is magamból. Ám a beszívás szúró fájdalommal jár. A bal oldalamon. Nem vészes és nem is tart sokáig, de határozottan érzem.
Nem vagyok valami nyugodt. Folyik rólam a víz. Nehezen sikerül újra elaludni.
Már megint ott voltam. Ott, ahol az elmúlt időben nagyon sok ismerősöm, sőt a nagyapám is megfordult. Törökbálinton. És sajnos ma már egyikük sincsen köztünk.
Nem tudom mit jelentsen ez az egész. Mindenesetre könnyebb így, hogy leírtam.
Remélem az egész csak annyit jelent, hogy nem ártana kicsit kipihennem magam. Egyfajta figyelmeztetés. Én még egyszer nem megyek oda vissza…