No, de tényleg!
Ki osztja a lapokat?

Hosszú ideig úgy képzeltem, valakik laknak fent az égben, és tévé híján, velem szórakoznak.
Aztán egy szép napon, betoppant Tündérbogyó az életembe, és minden megváltozott.
Elkezdődtek körülöttem rendeződni a dolgok, és felmerült bennem a gyanú, hogy valami közöm nekem is lehet az életemhez.
Néztem az utat, ami Tündérbogyóhoz vezetett, és nem tudtam nem szeretni a rögöket.

Már nem bánom, hogy húsz évvel korábban születtem, már nem zavarnak a ráncaim, már nem fáj, hogy nem lehetek végállomás. Egyszer az életben megadatott, hogy egy egész évet kaptam a szeretésre, és ezalatt beheggedt minden seb, utolért minden érintés és látni, elfogadni tanított a szerelem.
Már látom, hogy a Nagy Egész, minek én is a része vagyok, örök mozgásban van. 
Egy-egy mozdulatban sok minden szerepet játszik: egy gondolat, egy találkozás, a napfény, vagy hogy épp köd szitál.
Ha kicsit hátrébb lépsz, te is láthatod, hogy külön-külön mindenki követhető. De ha az Egészet nézed, akkor megérted, hogy külön-külön senki sincs. Mindenkiben van egy titkos erő, valami olyasmi, mint egy mágnes, ami vonz vagy taszít, találkozástól függően. Így aztán, az egyes találkozások, valamelyest meghatározott mozgást determinálnak.
Vagyis arra a kérdésre, hogy ki osztja a lapokat, az a válasz, hogy mindenki. A Nagy Egésznek mindenki része, így az, hogy igazából milyen a Nagy Egész, azoktól függ, akikből/amikből összeáll.

A kérdés természetesen az, hogyan lehet ebben a játékban részt venni, hogy az ember ne egy magatehetetlen mágneses golyónak érezze magát?
Én azt látom, hogy sokat segít, ha valaki figyeli a játékot, és megpróbálja megérteni a szabályokat. Azokat a szabályokat, amik a mozgást irányítják: a vonzásokat és taszításokat. Akkor egyszercsak, a napnál világosabban felragyog, hogy az ütközések elkerülhetetlenek. Hogy a tragédiák nem büntetésből vannak, hanem abból adódóan, hogy a mozgásban több dolog játszik egyidejűleg szerepet.
Ha kicsit megfigyeljük magunkat, akkor látnunk kell, hogy mi sem tudunk úgy mozogni, hogy ne taszítsunk időnként másokat, vagy alkalomadtán ne ütközzünk másokkal. Fájdalmat okozunk akaratlanul is, ahogy nekünk is fájdalmat okoznak mások.
De a tragédia nem büntetés! A tragédia annak következménye, hogy emberek vagyunk, mozognunk kell a játéktérben, és elkerülhetetlen, hogy időnként ne sérüljön valaki.
Ez azonban nem ment fel a feladat alól, hogy másokra is, magunkra is vigyáznunk kell.
Minden tragédia egyben feladat, hogy ezt újra és újra megtanuljuk.