Én kérem, arra jöttem rá, hogy nem értem a végtelent.
Tessék mondani: mi az a végtelen?
Mert csak úgy tudom elképzelni, hogy elindulok a végtelenbe... Megyek, megyek, aztán megállok, és mit látok? Hogy még van tovább. Megint megyek, mendegélek, aztán mikor már alaposan elfáradtam, akkor megint megállok, és mit látok? Hogy még mindig van tovább. Tovább megyek, ha még van a hamubasült pogácsából, de egyszercsak elfogy az is, és akkor csak állok ott a végtelen küszöbén, még ellátok egy darabig, de aztán mi van? A nagy semmi? Vagy valami?
Na, jó. Valaminek lennie kell, hiszen eddig is mindig volt valami, amíg a pogácsa kitartott. Szóval, valami biztosan van, csak fogalmam sincs, micsoda.
Érdekes, hogy a végtelenbe mindig előre megyünk gondolatban. Pedig a végtelen, visszafelé is végtelen.
Ha előre megyek az időben, akkor könnyen belátom, hogy nem jutok messzire, máris ott vagyok az elképzelhetetlen messzeség elején.
Ám ha visszafelé indulok el az időben, akkor már messzebb jutok. Újkor, középkor, ókor, őskor... És előtte?
Ha térben utazok a végtelenben, akkor már tudjuk, hogy nincs az a hamubasült pogácsa, ami elég lenne, hogy a végére érjek.
A világűr végtelen. Legalábbis, még nem bírtak a végére járni:)
De akkor a Föld is ennek a végtelennek a része. Miért is ne keletkezett volna a végtelenből? Hiszen, ha elpusztul, attól még a végtelen marad. Tehát a végtelennek lennie kellett a Föld keletkezése előtt is.

Úgy látszik, mások sem bírnak ezzel a végtelennel. A végtelennek csináltak elejét, de meghagyták a végét.
Mert azt mondják, mindenképp kell egy kályha, ahonnan el lehet indulni. Valami keletkezés... Teremtés... Valami...

Ám..
Ha meghalunk...
akkor azt szeretnénk...
hogy sose érjen véget!
Szülessünk újjá, vagy éljünk örökké.
Örökké élni, nem ugyanaz, mint soha meg nem halni.
Mert mi lenne, ha sosem halnánk meg?
Végre lenne időnk!

De mire is?
Hiszen most is sokkal több időnk van, mint mondjuk kétszáz évvel ezelőtt.
És mire használjuk?
És minek és hova születnének a gyerekek, ha sosem halunk meg?
Mi lenne az emberrel, ha nem lennének gyerekek?
Szóval... kezdem sejteni, kész szerencse, hogy egyszer meghalunk!

Mert így nincs időnk mindig holnapra halasztani,
hogy majd jól csinálom,
hogy majd megbocsátok,
és szeretek,
csak előbb még duzzogok,
és elvacakolok mindenfélével,
hogy ne kelljen MA megtennem,
amit holnap...
ki tudja,
megtehetek-e még?