Gyönyörű nyári nap volt. A ballagás még nem kezdődött el, mikor odaértünk, de már igen nagy volt a tömeg. Kicsit izgultam, pedig nem is az én ballagásom volt, hanem az kedvenc unokahúgomé, aki kijárta a nyolc osztályt. Ott állt az udvaron és láttam rajta, hogy majd' elájul, olyan ideges szegénykém. Ezt a húgom is észrevette, s meg is jegyezte, hogy ha vége ennek a nagy felhajtásnak akkor majd ad egy slukkot a cigijéből neki, mármint az unokahúgunknak, Beának, hogy kicsit oldja a feszültséget. Vállat vontam, mert én is dohányoztam, így nem is érdekelt különösen, hogy mit mond erről. Nem gondoltam bele még akkor, hogy milyen károkat okoz Bea rózsaszín kis tüdejében a nikotin s a kátrány.
Tehát ott álltunk és vártuk, hogy végre elkezdődjön a ceremónia, mikor valaki megállt mögöttem. Nem is kellett volna hátrafordulnom,mert éreztem, hogy nagyon magas az illető, de kíváncsi voltam, hogy ki nőtt ilyen nagyra ezen a vidéki levegőn. Ahogy hátrafordultam, rögtön ráismertem. Beá-nak egy gyerekkori játszópajtása volt, aki mikor legutóbb láttam, épp feleakkora volt, mint most. János, mert így hívták kedvesen lemosolygott rám a magasból, hiszen ő is megismert. Szóltam a húgomnak, s mikor megfordult, megismerte, hangos ajnározásba kezdett, hogy nézd már a kicsi Janika hogy megnőtt. Nagyon kínos volt, mindenki azt figyelte, hogy ki ez a hangos idegen? Szinte senki nem ismert minket, fővárosi lányokat, akik elutaztak ide az ország északi csücskébe, hogy megünnepeljék ballagó unokatestvérüket.
Végre elkezdődött az ünnepség, mindenki elmondta a beszédét, átadták a díjakat, énekeltek, majd az igazgató monológja következett. Bea hűségesen végigállta az egészet, néha odamosolygott nekem. Azért nem a húgomnak, mert ő mindig másfelé kalandozott. Hol a mellette állókat cikizte, hogy milyen béna a ruhájuk, hol pedig az épp aktuális pasikat figyelte, bár szerény véleményem szerint nem volt egy sem. Mármint jó pasi. Sebaj. Nagy nehezen véget értek a beszédek, s végre megölelhettem Beát, aki szörnyen zavarban volt, mert ott volt a barátja, szerelme is, és azt hiszem, kicsit szégyellte őt előttünk. Nemhiába. A fickó rémesen nézett ki. Nem volt túl magas, vékony, cseppet sem izmos alkata mellé hatalmas dudorszemek párosultak. Kivételesen egyet kellett értenem a húgommal abban, hogy a fickó, Attila, valóban a férfinem szégyene, viszont hozzá kell tennem, hogy teljesen el volt olvadva Beától. Csüngött minden szaván, virágot hozott neki, és látszott rajta, hogy komolyan veszi a feladatát, hogy szórakoztassa kedvesét.
Elindultunk hazafelé, beszélgettünk, nevetgéltünk úgy mint a többiek körülöttünk, de valahogy mégis kitűntünk a tömegből. Szerettem ezt a falut, imádtam ide hazajönni, de nem tehettem túl gyakran, mivel édesanyám egy régebbi ügy miatt haragban volt az egész vidéki rokonsággal. Huszonegy éves voltam, de teljesen az édesanyám hatása alatt álltam.
Megérkeztünk Beáék házához, ahonnan már finom illatok szállingóztak az éhes vendégseregre. A többséget nem ismertem, de nem is érdekelt, csak Beával foglalkoztam, hogy tetszik-e neki az ajándék.
Leültünk az asztalhoz, ahol felfigyeltem egy párocskára, akik szintén ott mosolyogtak. A lány talán fiatalabb volt az én keményen megélt éveimnél, de csupán pár évvel. Kissé molett volt, telt keblei még az enyémet is lepipálták, rövid fekete haja viszont kicsit kellemesebbé tette a megjelenését. Amennyire hidegen hagyott a lány, annyira magával ragadó volt párja, aki meglepő volt ebben a környezetben. Magasabb volt nálam, fül-középig érő, szőke haja, és mesésen ragyogó kék szeme volt, s számomra olyan benyomást tett, mintha egy filmből lépett volna elő, hogy meghódítson engem.
Mikor ez bevillant a fejembe, onnantól kezdve már nem foglalkoztam a lánnyal, Nettivel, inkább a párjára, Pistire koncentráltam. De a csaj le nem szakadt volna róla egy percre sem. Mikor elfogyasztottuk az ebédet, ahol persze véletlenül én szedtem a levest szőke hercegemnek, lementünk Bea külön kis lakrészébe, ami nem is volt olyan kicsi, hiszen befért az egész baráti társaság.
Na, itt végre tudtam pár szót váltani Pistivel, mert az utánfutója lemaradt valahol a lépcsőn. Nagyon helyes volt, én meg úgy próbáltam a legjobb oldalam mutatni, ahogy csak bírtam, s már kezdtem volna magam igazán jól érezni, mikor jött a húgom. Szólt, hogy mennünk kell, mert nem érjük el a buszt, ami elvisz nagyanyánkhoz, aki a közeli városban várta, hogy vigyük az infókat az ostoba parasztok mulatságáról. De én már nem szerettem volna annyira sietni hozzá, mert ott ült előttem ő, akivel hirtelen úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném valami olyan helyről, ahol nincsenek elvárások, nincs senki, aki meghatározza mit csinálok.
Nem volt vita, a húgom kimondta az egyetlen mondatot, ami hazavitt akkor onnan: Anya mit fog szólni??? És én fogtam a cuccom, mint egy robot, s körbejártam a társaságot, s jó kislány módjára elbúcsúztam mindenkitől. Utoljára hagytam a hercegemet, lehajoltam, mert ott ült, ahol az imént még élénken kóstolgattuk egymást, s az arcára szerettem volna egy leheletnyi puszit adni, ha már más nem jutott. De ő elfordította az arcát, s a pusziból egy félrecsúszott csók lett. A szobában már meg sem próbáltak úgy tenni, mintha beszélgetnének. Mindenki egy irányba figyelt, az ajtóban ott állt a barátnő, de nem szólt semmit, nem csinált botrány, vagy csak nem látta, s úgy gondolta baráti puszival búcsúztam szerelmétől.
Elindultunk a buszmegállóba, Bea elkísért minket, s nagyokat mosolyogva megjegyezte, hogy milyen jó lenne, ha összejönnénk. Ekkor bevillant: milyen ember vagyok én? Belemászok egy kapcsolatba? Soha nem volt ilyen a módszerem. Elhatároztam, hogy most sem lesz másként. Nem hagyom, hogy holmi bájos szempár elcsábítson egy egyszerű kis faluban.
Történetem folytatódik, legyetek olvasóim akkor is! :) |
