Az persze, bizonyára nagyon fontos, hogy hasznos legyen, amit csinálunk, de én ebben nem hiszek.
Ahogy elnézem, ezt a haszonelvű világot, nekem egyáltalán nem úgy tűnik, hogy a haszontól lenne szebb az élet. Akkor meg? Mi a haszon haszna? Többé-kevésbé, a világ ugyanúgy megy a maga útján, akár gyűjtögetek egy életen át, akár töprengéssel fecsérlem el az időmet.
Az egyedüli, akinek nem mindegy, hogy mi történik, azalatt a néhány évtized alatt, amíg itt vagyok e Földön, az kizárólag én vagyok. És mivel én úgy látom, hogy azok sem boldogabbak, akik éjjel-nappal keményen dolgoznak, mondván, hogy az élethez pénz kell és még több pénz, én úgy döntöttem, inkább csupa haszontalansággal töltöm az életemet, és megpróbálom kibogozni a kibogozhatatlant. Gondolkodom és szeretek. Csak úgy. Haszon és remény nélkül.

Most például, az nem hagy nyugodni, hogy mi a lélek. Hiszen, naponta hivatkozunk rá.
- Milyen nagylelkű!
- Ez egy lelketlen alak.
- Nem engedi a lelkiismeretem, hogy megtegyem.

Ezek alapján úgy tűnik, a lélekben, csak a jó dolgok férnek meg. A gonosz ember inkább lelketlen, semmint rosszlelkű. A segítőkész emberről feltételezzük, hogy jólelkű. Az érzékeny emberekre gyakran mondjuk, hogy széplelkűek.
Platón szerint "a lélek halhatatlan, öröktől fogva az igazság birtokában van, és képes arra, hogy evilági élete során visszaemlékezzen rájuk."

Ez jól hangzik! A lélek tehát ismeri az igazságot és emlékszik rá.
Aha! Hát, ezért van az a furcsa hang ott bent, amely folyton vitázik velem, hogy mi helyes és mi nem!
De miért is kell vitáznom azzal a hanggal? Hiszen én is az igazságot keresem! Sőt! Gyanítom, az ember természetétől fogva igazságkereső. Ha a világ igazsága, az én igazságom is lenne, akkor nem lenne semmi vita. De úgy látszik, a világ igazsága, nem az én igazságom.
Igen ám, csakhogy az igazságban éppen az a szép, hogy örök. Az igazság nem változhat folyton! Hogyan lehetséges akkor, hogy ennyire különbözik az én igazságom a tiédtől? Hogy te azt mondod, dolgozni kell keményen, én pedig azt mondom, a hasznot nem pénzben mérik. Te azt mondod, a szerelem múlandó, és ezért nem lehet rá építeni, én azt mondom, a szerelem: maga az élet.

Láthatom-e az igazságot magát, vagy csak egy életdarabkát látok, aminek megvannak a maga igazságai?
Lehet-e a világnak igaza, a lélek igazságával szemben?
Vajon nem épp akkor sorvad el a lelkünk, mikor a világ igazsága arat győzelmet felette?