Igéző novemberi nap volt, gyönyörű napfényes idő. Sokan sétáltak az utcán, különös sápadt fényben ringatta a borom a késő novemberi derengést.
Kicsi, régi vágású étteremben üldögéltünk, mikor a barátom érdekes történetet mesélt.
Mikor iskolás voltam, egy nap új tanuló érkezett hozzánk. Úgy tizenegy éves lehettem, magas, sovány fiúcska ép értelemmel, izgatott tekintettel.
Akkor is ősz volt, s akkor is szelíd és tűnő napfény játszadozott a teremben.
Tehát amint kinyílt az ajtó, magas, cingár lány lépett közénk. Bár első látásra sem tetszett álcázott félszegsége, sunyi módon ide-odaugráló tekintete, nem törődtem vele, ahogy általában a magam korabeli fiúk nem szoktak törődni a lányokkal.
Természetesen a lányok is gyanakvással figyelték ezt a gazdag, ízléstelenül öltözött fruskát. De mindezekkel együtt befogadták, felkarolták. Nem volt túl értelmes, de szorgalmas volt, s nemegyszer hallottam tőle, hogy úgyis jobb lesz nálunk, vagy sokkal különb, mint mi.
Azt hiszem, ez természetes rivalizálás kiskamasz lányoknál. De csak később tudtam meg, hogy egészen másról van szó.
Egy alkalommal – talán nem szó szerint tudom idézni, de lényegében ezt mondta többségében ezekkel a szavakkal:
- Az én szüleim a legősibb családból származnak, ti csak egyszerű parasztok meg prolik vagytok. A magatokfajta csak arra jó, hogy a magamfajtát szolgálja.
Akkor megundorodtam tőle több barátommal együtt, és magára hagytuk őt. Sajnáltam leánytársaimat, de felelőtlen fiú létemre még akkor sem értettem meg, hogy mi történik körülöttem.
- Ennyi? – kérdeztem meg a barátomat, miután a pincér kihozta az ebédemet.
- Természetesen nem – mondta a barátom, miközben hosszan elmerengett a távolba. Egy pillanatra merevvé vált az arca, csak egy autókürt térítette magához. Rám nézett, majd folytatta.
Aztán jöttek a hazugságok. Nem egy óra hangos jajveszékelésével kezdődött, hogy őt mindenki bántja, s mennyire tart az osztálytársaitól. És hogy őt nem fogadják be, s milyen vacak egy iskola.
Akkor csak annyit mondtam neki:
- Akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél!
Erre az arcomba bámult, majd képen vágott.
Legszívesebben elkaptam volna a kezét, de volt egy osztálytársam, aki megfogta emelkedő karomat, s csak ennyit mondott.
- Ne! Ne tedd! Úgyis te húzod a rövidebbet. Ezek mind ilyenek.
- Milyenek? – kérdeztem vissza kivörösödött arccal.
- Önzők, kicsinyesek, gyűlölködők.
Napok teltek el, mikor lelepleződött az első hazugság. A lánymosdóban történt, az új jövevényünk megverte közülünk a leggyengébbet, a leggyámoltalanabbat. Emlékszem rá, Gyöngyinek hívták, szőke kislány volt két copffal, ártatlan tekintettel, jóságos arckifejezéssel. Természetesen a mi kis kakukkmadárkánk azt állította, hogy őt bántotta a kis szőke, akinek még a nevét sem akarta kimondani. És láss csodát, neki hittek. Neki hitt a jóságos tanító urunk, az igazgató, sőt még közülünk is néhányan elhitték, hogy az őziketekintetű, jámbor kis Gyöngyi, aki még a légynek sem ártott, megverte a nála jóval magasabb, csontos, lapátkezű lányt.
Azt csak később tudtam meg, hogy a háttérben telefonok, fenyegetőzések, hazudozások zajlottak, s csak a tanító úr tétova mozdulataiból, elakadó szavaiból, különösnek tetsző magatartásából sejthettem meg a valóságot. Zavartan, fátyolos szemmel fordult el, mikor kérdeztük, hogy miért kapott a Gyöngyi intőt.
- Elképesztő – mondtam a barátomnak, ahogy poharam után nyúltam.
- Ah, ez még semmi – mondta a barátom kesernyés mosollyal.
Hónapok teltek el, mikor kiderült, hogy a lánymosdóban döbbenetes megállapodások köttettek. Leánytársaim azért, hogy eme legősibb család kései leszármazottjának a gyűrűjét egy szünetre viselhessék, le kellett térdelniük előtte, máskor engedniük kellett, hogy megpofozza, megrugdossa őket. Szenvedtek a lányok, de mindennél jobban akarták az arany csillogását hosszú vékony ujjukon még akkor is, ha az csak időleges volt, csak néhány percre ragyogott annak kétes fénye kedves kis lánypofácskájukba.
Soha nem lett volna vége, ha a fenyítések nem lettek volna egyre durvábbak, nem kísérték volna azokat véraláfutások, horzsolások.
Örökre beleégette az emlékezetembe magát az a kép, mikor a tanító úr kirángatta a mosdóból ennek a szörnyszülöttnek a dühtől és felháborodástól rángó testét, s kihúzta a két kis szerencsétlent, akik tűrték a megveretést és a megaláztatást valami kétes értékű kölcsönért, amelyért testük remegő fájdalmával és lelkük alázatával fizettek.
Még akkor is azt kiabálta emez, hogy őt mindenki üldözi és bántja, hogy őneki rettegnie kell, mert mindenki gyűlöli…
Természetesen az apja még aznap kivette az iskolából. Talán elköltöztek egy másik városba.
- Tényleg nem szerettétek? – kérdeztem a barátomtól.
- Tudod, jó emberismerő vagyok, ennek ellenére nem törődtem vele.
- És a többiek?
- Hiszem, hogy a többiek szerették eleinte, de aztán ők is megismerték valóságos természetét.
- És mi történt azután? – kérdeztem kíváncsian.
A barátom hosszan elnézett a Tisza békés hullámai közé, ahol egy kis hajó csendesen ringatózott a korán jövő alkony fényében. Majd elgondolkodott, s ennyit mondott.
- Az ilyen történeteknek sohasem lesz végük…
* |
