Egy darab poloska, és egy darab cincér...
 
A poloska akkor kezd el dönögni a lámpa körül, amikor úgy félhomálytájt (5 körül) felgyújtom a plafonon csüngő, csillárnak csúfolható, 5 karos lámpát, aminek az egyik karja végében van csak egy halovány izzó (spórolunk), de a pölöskének az már maga a menyország, mert ott köröz, míg le nem potyog, (úgy este 9-10 körül, addig bírja!) pontosan a zongorára, annak is az egyik fehér billentyűjére. Akkor szépen megfogom egy papírzsepivel, és kidobom a konyhaablakon.
Másnap megint ott köröz, és minden megismétlődik. Nap, mint nap.
Amikor lefekszem, és elkezdek olvasni, na, akkor jön a cincér. Ő az olvasólámpám körül rója köreit, mígnem vagy a párnámon, vagy a takarón, vagy a hajamban, vagy a képemen landol. Ilyenkor felcihelődöm, megfogom, őt csak úgy puszta kézzel, és kívül teszem a konyhaablakon.
Namármost.
Hogy lehet ez?
Nyilván nem azok jönnek vissza, akiket kitessékeltem. Vagyis, mindig egy másik van itt bent.
De, ha ilyen sokan vannak idebent, (hogy minden napra jut belőlük) hogy lehet az, hogy naponta csak 1-1 példány kerül elő közülük?
A kilalkoltatási mutatványaimon a férjem jókat szokott vigyorogni. Amikor ő még ül a tévé előtt, és tudja, hogy én már lefeküdtem, ám hallja, hogy jövök ki a konyhába, és nyitom az ablakot, már kérdezi: ez most a menetrendszerű cincéred, vagy a poloska késett?

Én meg egyre csak töröm a fejem ezen a hétköznapi talányon... :)