Kiégtem. Teljesen. Ott tartottam, hogy minek élünk, ha a világban nincs igazi szeretet. Amolyan Krisztus-féle mindenkit elfogadó. Mindig másokat okoltam, mások miatt tartok itt, ahol tartok, mások nem szeretnek, mások a bűnösök.

Aztán jött ez a mai este. Már mindenki alszik, egyedül ülök a számítógép előtt, a megabájtjaim fogyóban - ez az oldal igen viszi - a fene gondolta, hogy egy ilyen egyszerű hétköznap este mire tanít. Rendezgettem az emailjeimet. Hiába, hogy megemeltettem a kvótát, mindig attól rettegek, hogy betelik a postaládám, és leírnak az egyik listáról, mivel a Yahoo ezt automatikusan szokta ott csinálni. Elolvasgattam hát az összegyűlt régi dolgokat és kíméletlenül törölgettem mindent, hogy nagyobb hely legyen. Megrendeltem mindenfélét: ilyen-olyan hírlevelet, napi igéket - több helyről is.

Nemrégiben összevitatkoztam azon a bizonyos listán egy túlbuzgó taggal, azt írta egy viccben, ha Isten beszél hozzánk, az skizofrénia. Isten tényleg beszél hozzánk, az igéjével. Én általában úgy szoktam lenni, ha valamit kérek imádságban, azonnal megjön rá a válasz: a szószékről vagy épp egy ige jut eszembe. Most az emailjeimben volt a válasz: ima + bűnbánat+akarat: ez a recept.

Imádkozni sokszor elfelejtek. Bűnbánat? Másra kenni egyszerűbb. Nem?

A nap betetőzése ez volt: A férjem és a nagyfiam elutaztak. Ma telefonált: a rokonom lép fel abban a városban a szabadtéri színpadon. A rokonom énekesnő, híres, én nem ismerem. Az unokatestvéreimnek az unokatestvére, tulajdonképpen vér szerint semmi közöm hozzá. Este 10 után jóval megcsörrent a telefon: Nagy hangzavar, egy alig érthető "halló" után a dal: "Nemcsak neked fáj".

Nemcsak nekem fáj. Lesz-e erőm továbblépni?