Ti pedig....a népek gazdagságát eszitek és azok dicsőségével dicsekedtek."

Ézsiás 61,6

Ha diagnosztizáljuk a jelenkort, s e diagnózisnak bátran hangot merünk adni, akkor azt mondhatjuk, Európa beteg. E betegség okozója, talán nem túlozva írom le e szókapcsolatot, rákos megbetegedése az a fojtogató és kíméletlen álliberalizmus, mely egy régi nagy szellemiség álarcában tetszeleg.
Először is tisztáznom kell a liberalizmus fogalmát. Liberálisnak nevezem a XIX. század második felében kialakuló, érzelmi alapokon nyugvó szellemi folyamatot, melyet egy nemes idealizmus, a nemzetek önrendelkezésének vágya teremtett. Ezt az ideát az európai nemzetek legnagyobbjai alkották meg ama ragyogó történelmi pillanatokban, mikor Európa kinyilvánította, és egy fogalomba egyesítette a bölcsességet, a kultúrát, jogot, a szellem öntudatlan magára ismerését, a vallásos meggyőződés mindenféle formáját, melynek neve: szabadság. Ha igazságot akarunk tenni e fogalommal kapcsolatban, akkor bátran leszögezhetjük, a liberalizmus keresztényi fogalom. Nem kell nagy teológiai műveltség, hogy az ember megértse a jézusi és később az apostoli tanítások értelmét, mely szerint a szabadság a materiális kötöttségekből való felemelkedést jelenti. Szabadság a mérlegre tehető világtól, a szellemi javak anyagi hasznosíthatóságától, s még magától a haláltól is. Liberális az, aki el tudja választani a lelkiséget a matézistől, a szellem magasabbrendűségét az anyagiság és anyagiasság alsóbbrendűségétől. Hogy Goethe szavaival éljek, aki irányt szab a végtelen futásra. A fausti ember, hogy Spenglert idézzem, a végtelenségben növő vágy, az istenség misztikus küldetésének teljesítője.
A liberalizmus megszületésének évtizedeiben Európa azonban egyet hátralépett, s ideái kiüresedtek. A korábbi évtizedekben már lappangási tünetként megjelent a materializmus, melynek karakterét e század közepén Marx doktor adta meg. Egon Friedell nagyszerű könyve az újkori kultúráról azt a konklúziót vonja le a marxista tanokról, mely szerint a marxizmus fölülmúlja még a rovarállamok szikár kegyetlenségét is anyagelvű következetességében. Ekkor született egy másik fogalom, a fejlődés. Magyar viszonyokra alkalmazva, haladás. Természetszerű volt, hogy a fejlődés fogalmiságát, történelmi következtetéseit még abban az évtizedben megcáfolták. Hiszen, ha létezik lineáris fejlődésmenet, akkor szükségszerűen léteznek ideák, melyek viszont öröktől vannak. Ma egy öt éves gyermek is meg tudná mondani, hogy háromezer évvel ezelőtt melyek voltak az akkori emberek legfőbb álmai, vágyai, ideái. Friedell szellemesen fejti ki, hogy osztályharc mindig lesz, hiszen mindig lesznek eltérő képességű csoportok, akiknek ha céljaiban nem is, azok megvalósításában mindig lesznek eltérő megoldásaik, s ez újabb osztályharcokhoz vezet. A marxi álliberalista téveszméből fejlődött ki a bolsevista kommunizmus. A bolsevikok oly módon érvényesítették a marxizmus tanait, hogy kasztrálták a társadalmat, kiirtották a legmagasabb rendű osztályt, s egyet hagytak meg, a legalantasabbat. Mielőtt valaki félreértené, nem a parasztságot és a munkásságot értem ezalatt, hanem a proletárt, a dologtalan városfoglalót, az üzérkedők, a szellemi pályákon érvényesülésre képtelen amorális kasztot, a lumpent. És itt jelenik meg az álliberalizmus kétarcúsága. Míg a szellemi pályákon tehetetlen csoportok forradalmak kirobbantása, földalatti összeesküvések után néhány generáció elteltével az országok elitjévé emelkednek, addig azon rétegek, melyekre támaszkodva érvényesültek, azok a rétegek fokozatos lezüllöttek. Tehát az álliberalizmus fogyatékos gyermeke a szovjet típusú bolsevizmus. Az álliberalizmus az akarat, a kommunizmus a tett. A bolsevizmus a kilőtt nyíl, az álliberalizmus a méreg a nyíl hegyén. S a nyilas…a megfáradt Európa, mely kitárja mellkasát.
A liberalizmus kiüresedett. Elszakadt talajától a keresztény és nemzeti eszméktől, európai ideáitól, s lett egy híg és alantas szellemiség bábjává. Ezt a maradványt ma liberalizmusnak hazudják. Mivel nincs ideákban gazdag fogalmi alternatívája, kénytelen leszek eztán én is így nevezni.
A liberalizmus két legfőbb ismérve a hazugság és a másodlagosság.
A liberalizmus mindig hazudik. Eszmét, fogalmat, hitet, ideát. Mindenhol intrikusként jelenik meg, majd folyamatos metamorfózisának alakjai, a moralista, a szabadgondolkodó, a bíró, legvégül a hóhér. 1914-ben már tudni lehetett, hogy a dualista osztrák-magyar hatalomból felemelkedik harmadik országként a horvát állam. A száz év óta nemzeti eszméket hazudó liberalizmus folyamatos mérgezési tünetének végső stációja a trónörökös elleni merénylet. Egész Európa elutasítja a háborút, s jogosnak tartja az osztrák megtorló magatartást. Azonban a liberalizmus tovább mérgez. Oroszországban, Franciaországban, majd végül Angliában. De a másik oldalon is. Az osztrák és a magyar sajtó, a liberális sajtó megtelik háborúra uszító jelszavakkal. Néhány hét alatt kirobban az a háború, melyet hetekkel azelőtt senki nem tartott valószínűnek. Már azért sem, mert a gazdasági hatásai felmérhetetlenek voltak, így a nemzeti kormányok ódzkodtak a nem látható következményektől. De a sajtó mérgezett konokul és kitartón. Kevesek előtt ismert tény, hogy a központi hatalmak győzelme azon a hazugságon múlt, mely állítása szerint 1918-ra az osztrák-magyar front összeomlott. Vitathatatlan tény, hogy ekkor a frontokon való helyzet teljes mértékben kihatott az egész háború menetére. Így az álhírekkel mérgezett magyar frontszakaszok összeomlottak. Az ekkori sajtó azonban már pacifista eszmékkel mérgez. Majd jön a hazaáruló Károlyi, a liberális, aki palástja mögé rejti a két legmegrohadtabb bolsevikot, Kunt és Szamuelyt. A padovai egyezményt, majd a belgrádi egyezményt felrúgva a liberális Clemenceau összejátszva a magyar szociáldemokraták pórázát kezükben tartó liberálisokkal, bolsevik forradalmat robbant ki, mely során bekövetkezik a trianoni katasztrófa. Clemenceau, aki a békéről szónokol, a szláv törpeállamok hadseregeit Magyarországra zúdítja, hogy a békeszerződés aláírásakor olyan állításokat lehessen tényként a magyar védekezés elé állítani, amelyek ellensúlyozhatják a nemzetközi jog szerinti magyar igazságot. Tragikomikus, hogy a Temest megszálló román és szerb egységek között háború robban ki.
Budapest románok általi megszállásához ismét kell a liberális Clemenceau arcátlan hazugsága.

A liberalizmus kedvenc jelszavainak egyike a tolerancia. Nézzünk néhány liberális megnyilatkozást. Mindenekelőtt Voltaire-t szeretném idézni, akit még ma is a felvilágosodás bölcs, tiszteletreméltó és toleráns szellemének tartanak számon. Ő így nyilatkozik a zsidóságról a francia enciklopédiában, mely a felvilágosodás szellemi kinyilatkoztatása:
„…csak egy tudatlan és barbár népet találnak bennük, mely hosszú ideje társítja a legostobább kapzsiságot a leggyűlöletesebb babonákkal. Legyőzhetetlen gyűlölet él bennük minden nép iránt, mely megtűri és gazdaggá teszi őket”… „Mindazonáltal nem kell megégetni őket.”
De roppant tanulságos Marx doktor véleménye más nemzetekről.
Karl Marx levelezéséből a következőt tudhatjuk meg: ".. (a színesek) olyan emberek, akiket a föld felszínéről le kéne söpörni és radírozni."
(Karl Marx, by Nathaniel Weyl) Persze Marx megnyilatkozásai nem egyedülállók. Tucatjával idézhetném az ehhez hasonló kirohanásokat, de a szemléltetéshez talán ennyi elég is.

Nézzük a liberalizmust a művészetekben. Itt elsősorban a másodlagosság, az igénytelenség, a szellemi értelemben vett rombolás mutatható ki. E szűk keretek közt csak két művészről, munkájuk töredékéről lehet írnom. Elsőként egy szellemi mozgalomról kell említést tennem, mely a Goethe-Schiller-Hölderlin fénykor után olyan rombolást vitt végbe, mely fél évszázadra visszavetette a német irodalmat. Ez volt a Das junge Deutschland mozgalom, melynek egyik vezéralakja volt Heine.
Erről a mozgalomról Egon Friedell így ír:
„Szellemi mozgalom kevés akadt olyan, amelyik kiindulópontjait és célkitűzéseit, vezéreszméit és kifejezőeszközeit tekintve művészietlenebb lett volna, mint emez. Először is: rendkívül megtévesztő cégért választott magának, mert olyannyira nem volt ifjú, amennyire az első romantikus iskola nem volt romantikus soha. Színtiszta poétatársulat volt ugyan, s e poéták még nem érték el a harmincat, de majd mind ezerévesen jöttek a világra. Olyan magabiztos tudorok, olyan acélossá edzett lelkek voltak, amilyen aggastyán is kevés akadt e világon. Agyafúrtak voltak, méghozzá megcáfolhatatlan, átható, szétcincáló, egyszóval: elviselhetetlen módon. Tekintély nem állt meg előttük semmilyen téren és semmilyen irányban: sem a vallás, sem a politika, sem a művészet, sem a filozófia dománumában. Lelepleztek, szélhámosságnak vagy gyermetegségnek kiáltottak ki mindent, és a végén nem maradt egyéb, mint egy rettentő tömény materializmus.”
Heine, aki Byron szeretett volna lenni, de nem lehetett az, mert sem nem előkelő, sem szép nem volt, s költői nyelvezete is igen silány a nagy angolhoz képest, így csak egy cél lebeghetett előtte: a világ elcsúfításának szándéka. Irigyelte a romantikusokat, s próbált romantikus verseket írni. De versei másodlagosak maradtak. Itt-ott megejtőn szépek, máskor otrombán nagyképűek vagy hamisan érzelgősek. Költői dikciója a nyelvi zavartság és a másolt tájképköltészet hibriditását dokumentálja. Cysarz, a nagy német irodalomtörténész elmarasztalja nyelvezetének fonák, harsogó és rossz grammatikájú stílustalansága miatt. Barátja Gutzkow Heine verseit émelyítő művirágoknak nevezi. Az irodalomtudomány Heinét, mint költőt nem tartja nagyra, mint jelenséget, világhírességgé koronázza.

A zene teremtő ereje a Beethoven utáni korszakban legyengült. Az ezüstkor nagyjai, Brahms, Bruckner, Franck, Liszt, Berlioz mély lelkiséggel, de harmóniavesztetten kapaszkodnak a formába. Tanulságos élvezet Brahms 1. szimfóniáját, Bruckner 7. szimfóniáját és Te Deumját meghallgatnunk, hogy lássuk azt a kétségbeesett törekvést, hogy forma és tartalom harmóniaként egyesüljön. S ekkor lép fel egy hangoskodó, professzionális, de semmitmondó zenei társaság, mely szétveri a bécsi klasszicizmust, az európai romantikát. Itt Meyerbeert kell kiemelnünk, aki mindent elkövetett azért, hogy a zene leszálljon a szellem magaslataiból, s azzá váljon, amire hivatottá vált ebben a közegben: alantas legyen. Másodlagossága, stíluscsalásai, kulisszahasogatása, nagyképű semmitmondása hamar áttetszővé tette egész jelenségét. Szabolcsi Bence így ír róla:
„Hihetetlenül alkalmazkodó tehetség volt, úgy viselte a különböző kultúrákat, mint valami jelmezt… Mégis mi volt ő maga a jelmezek mögött? Nyugtalan képzelet, számítás, sikervadászat és felületesség…”
A liberalizmus elleni örök vádak térnek vissza újra és újra… Művi és másodlagos, csaló és hazug. A liberalizmus betegség. Orvosságnak tűnik, tüneti kezelés eredményességét mutatja, de hamar elpusztít mindent, amibe oltották.
Ma droggal, szexualitással, pornográfiával, trágársággal fenyeget. A csőcseléket épp úgy használja, mint régen. Meghamisítja a történelmet, vallásellenességet terjeszt, kifosztja a nemzeteket. Óriási médiatúlsúlyával a leghatalmasabb erő. Hazugságait nyögdécseli Európa. Legnagyobb ellenségének tekinti a nemzeti eszményt és a katolikus egyházat. Antiklerikalizmusát nem rejti, kérkedik vele. Amit kifogásol a keresztényi tanokban, az saját szellemisége. A kereszténységbe gyakran befurakodik a liberális szólam, a liberális méreg. Ekkor maga az Egyház, mely valójában védtelen és kiszolgáltatott, sok esetben kivakarja sebeit. Ekkor sújt le rá az az álságos doktrína, mely csak a romlottakat és a műveletleneket érintheti meg. S bár eleddig talpon maradt, az egész épület egyre jobban megrázkódik e méltatlanul s aljas módon elengedett ütések miatt. Prohászka püspök így jajdult fel a húszas évek elején:
„A liberalizmus alkotja meg a tőke uralmát, tehát ez szüli a szociális revolúciót s az anarchiát. A népeket kifosztó liberalizmus teremti meg az elkeseredett munkásokat, s miután felekezet nélküli iskoláival, szemtelen újságaival, hitetlenségének fitogtatásával megmérgezte szívüket, s kitépte belőlük a vallást…”
De ha valaki beletekint Molnár Tamás Liberális hegemónia című művébe, akkor olvashatja a liberális eszme önön kritikáját:
„Nem kétséges, hogy a mára hegemón helyzetbe került civil társadalom erkölcs helyett középszerű szentimentalizmust hozott létre. Az uralkodó erkölcs, mely a mindennapi élethez kapcsolódik, és az a dolga, hogy igazolja a végeredményben egoista érdekek működését, megelégszik színlelt altruista érzelmekkel, melyeket elborítanak a divatos magatartást dicsőítő szlogenek. Kortársaink valójában csak a civil társadalom kereskedelmi ténykedéseivel képesek megbirkózni, azzal nem, ami a civil társadalmat meghaladja. Erkölcsi perspektívák úgyszólván nincsenek, most az állam és az egyház funkcióit a civil társadalom vállalta magára. Így az a benyomás keletkezik, hogy a bőség teljes, hiszen a civil társadalom egyszer s mindenkorra megfogalmazta a maga vallását, a maga végrehajtó hatalmát, a maga illemtanát és a maga törekvéseit. A többi intézményt és hatóságot épp csak hogy megtűrik, igazság szerint belülről már felemésztődtek és kiüresedtek. Következésképp meg vagyunk fosztva a hittől, az erkölcstől, nem vagyunk tudatában a korlátoknak…”

„…Íme a konklúziónk: a liberalizmus, mely kezdetben csak mozgósító lendület volt, mára már az egész világra kiterjedő célokat maga elé tűző, mindenütt jelen lévő ideológiává vált, minden újítást ellenző ortodoxia lett belőle. Alig két évszázaddal ezelőtt a liberalizmusnak még széles látókörű, bátor szellemű, nagy képzelőerővel megáldott bajnokai voltak; ma már csak képzeletszegény és gyáva bürokratái vannak, akik szorongva kémlelik a horizontot, hogy felfedezzék az eretnekséget…”


Európa beteg, a liberalizmus mételyétől szenved…