Vendégeket vártunk a héten. Telefonáltak, hogy nem jönnek, nem járnak a vonatok mifelénk. Szégyellem, de én addig nem hallottam a vasutassztrájkról, pedig az elmúlt évek „gyakorlata” alapján gondolhattam volna, hogy most sem ússzuk meg.

  Vasutascsaládból származom, gyerekkoromban ismertem az összes mozdonyokat. Egyik nagyapámék az állomás mellett laktak Kisújszálláson. Ebédkor Nagymama kiszedte a paradicsomlevest a tányérunkba, majd megnézte a húst a sütőben. Mire visszafordult az asztalhoz, a leves fele kint volt az asztalon. Mi unokák visongtunk, élveztük a dolgot. Nem mi rosszalkodtunk, csak elment egy 424-es a ház előtt, és a tányérok vitustáncot jártak. A sínek úgy tizenöt- húsz méterre lehettek.  Nagymama – aki mélyen vallásos volt – nem mondhatott semmi csúnyát, keresztet vetett, felnézett a repedések tarkította mennyezetre és szótlanul törölgetni kezdett. A vasutat szidni nem lehetett. Nem ám, az adott kenyeret mindnyájunknak, szüleim családjának nemzedékeken át.

  Aztán Apámra emlékezem, aki magasrangú vasúti mérnökként nyilatkozott a rádiónak. Bepanaszolták a vasutat a Pályaudvar mellett élő lakók, hogy nagyon zajos. Apám illendőn elnézést kért mindenkitől, ígérte, hogy úgy szervezik majd a forgalmat, hogy tekintettel legyenek az ottlakók éjszakai nyugodalmára. Ők azonban értsék meg – ma is a fülemben cseng Apám hangja – hogy a vasútnak menni kell. Igen. Mert mit csinál a szél, ha nem fúj? Mit csinál a vonat, ha nem megy? Mire jó?

  A sztrájk minden munkavállaló jogos fegyvere. Törvény is van rá. Ám emlékszem én olyanra – nem saját emlék, ezt is a felmenők mesélték – hogy a vasutas nem sztrájkolhatott. Nem az 1949-89 közötti időkre gondolok, hanem még előbbre. Voltak komoly sztrájkok Horthy alatt is az iparban, mezőgazdaságban, de a vasútnál nem. Miért? Csak azért-e, mert megtiltották? Horthyék tudták, hogy mindennek ára van. A vasutas lemondott a sztrájkról, de azért, mert egy fokkal jobb dolga volt, mint egy gyári munkásnak. Egyenruhában járhatott, ami mindig új, frissen vasalt volt, jobb elbánást biztosított a hivatalokban, de még a sarki péknél is. Szolgálati lakásban lakhatott fillérekért, a vasúttól kapott tüzelőt. Ha beteg volt, a vasút saját orvosa gyógyította, a saját betegsegélyzője fizette. A fizetés, a nyugdíj tisztes volt. A vasutas közszolga sosem gazdagodott meg, de nem is nyomorgott. Ingyen, vagy fillérekért utazott családostól. Akit a vasút felvett, szerencsés ember volt, ha pedig be is iskolázták – sok speciális dolgot kellett tudni, ezért a MÁV-nak saját iskolái voltak – már attól sem igen kellett tartania, hogy utcára kerül, ha jól viselte magát, mindig volt munkája. Az persze előfordult, hogy egyik napról a másikra átvezényelték az ország másik végébe, de akkor vihette a családot is, kapott másik lakást. El is terjedt a „teheti, mert vasúti” szólás. Nagy igazsága volt annak a szólásnak. A MÁV ugyan vállalat maradt, de sosem merült fel, hogy üzleti szempontok alapján, nyereség céljából feldarabolják – örültek, hogy egyben van – és nem volt igazi konkurrenciája sem. Távol essen tőlem a nosztalgia egy olyan kor iránt, amelyben annyi visszásság, igazságtalanság, nyomor és háborúság esett, de bizony a vasút „állam az államban” státusa olykor ma is előnyökkel járna.

    Hallom az elégedetlen utasokat, látom a tévében a sztrájk képsorait, hallom a vasutasok követeléseit. Magasabb bért akarnak, részesedést a fejük felett kiszervezett vasúti szállító cégből. Jogosnak tetsző dolgok, csak hát rögtön eszembe jut a saját házunk tája.  Az egészségügyi érdekvédelem, a kórházprivatizáció, ami ugye nem tart sehol. Nem az elégedetlenség szól belőlem – bár szólhatna – csak az bánt, hogy megint a vasutasoknak kell több. És bizony, hamarabb meg is szerzik, amit akarnak.

   Ám itt azért érdemes elgondolkodni egy kicsit. Valóban a vasutasok akarnak sokat? Tényleg ők akarják ezt a munkabeszüntetést? A több pénz ígéretével könnyű ma az embereket csatasorba állítani. Ha pedig abból ígér valaki részt, amit úgy vettek el tőlük, hogy azt sem tudták, mennyit ért az a szállító leányvállalat, hát érthető, hogy háborognak is.

   Megintcsak nem saját leleményem: sokfelől hallom, hogy vannak, akiknek jót tesz ez a sztrájk. „Cui prodest?” Kinek használ? – kérdezték ilyenkor a rómaiak. Tényleg, kinek jó, ha nem járnak a vonatok? A közúti szállítóknak, természetesen. És nem is a személyforgalom számít, hanem a teher. Az az üzlet.

  Azonkívül itt az időzítés: mindig Karácsony előtt. Olyan ez, mintha a kórházak járvány idején lépnének sztrájkba. A kormány, mégpedig akármelyik oldalhoz tartozzék is, előbb-utóbb teljes joggal eljut arra következtetésre, hogy az ország időnkénti megbénításának valamilyen gátat kellene szabni. Legyen mondjuk, több kis vasút az egy helyett. Hátha külön-külön sztrájkolnának. Vagy nagyobb súlyt kellene fektetni a közúti forgalomra, ahogy az autópálya-lobby akarja. Mindegyik megoldás leépítéssel, szétveréssel, szétforgácsolással jár, már ami a vasutat illeti. Létezik, hogy ezt nem látják a vasutasok, főleg a szakszervezeti fő-fő vezetők? Akik „megfelelő” fizetések birtokában és hasonló nyugdíjak reményében nem aggódnak annyira a jövőjük miatt, mint amennyi félnivalójuk a mezei vasutasoknak van? Biztos, hogy a kisebb rangú sztrájkolók a sztrájk után is a helyükön maradnak? Teheti, mert vasúti? Félek, már nem, vagy nem sokáig.