Egy mosoly olykor megadja az alaphangot egy induló naphoz. Jól tudom ezt, igyekszem borongós hangulatomat elrejteni mások előtt. Különben is, ez a reggel nem olyan, mint a többi. Ez az év utolsó előtti napja.

  Úgy érzem, meg kell tisztelni ezt a napot. A legjobb nadrágomat veszem fel, nem ünneplőt, de a napi használatúak közül a legjobbat. A karácsonyra kapott inghez és Marks and Spencer mellényemhez nyakkendőt is kötök. A télikabát az télikabát, muszáj felvenni, de nem cipzározom be, hanem lazán, vagányosan nyitott kabátban sasszézok befelé. Érzem ugyan, hogy a december végi fagyos levegő nincs tekintettel az én mosoly-projectemre és bekúszik a ruhám alá. Nem baj, kíp szmájling. Munkatársak jönnek, köszönünk egymásnak. Ők is mosolyognak. Remek. Fel a lépcsőn, be a büféhez. A büfés néz rajtam valamit – mit, mit na, hát nem szoktam ilyen elegáns lenni – majd nyújtja a reggeli szendvicsemet, köszön, boldog új évet kíván, én is neki. Megyek a folyosón a lifthez. Most indul nap, sok ember mindenfelé, ki-ki civilben, ki már fehérben. A civil ruhák is egy fokkal ünnepiebbek, akárcsak az enyém.  Mindenki jókedvű. Két kis fruska mintha túl harsány is lenne. Ezt nem értem egészen, de életkori sajátosságnak tudom be. Lélekben már mindenki a szilveszteri bulira készül. Így is van ez rendjén. A liftben négyen vagyunk, mosolygunk mindnyájan. Kilépve elköszönök, megyek a szobám irányába, zsebemben kotorászok. Megvan a kulcs, nyitnám az ajtót. Megjelenik Jóska, a szókimondó betegkísérő. Csípem a stílusát, bár olykor kissé tiszteletlen. Na de hát az én demokratizmusom mindent elbír, mert a Jóska amúgy jó gyerek. Most is nyújtja a kezét – nekem kéne előre, de mindegy – és teli szájjal, mert valami kiflit majszol menetközben, mondja:

  - Oszt’ a slicced meg nyitva van ám, komám…