Csendesen telt az idei szilveszter, ha azt a sok harsány ember nem számítjuk, aki Győr sétálóutcáin a fülünkbe fújta a trombitáját.
Aztán eljött az új év - lencsével ugyebár és malacka-sülttel, ahogyan azt a hagyomány megkívánja. Fogadalmaktól és mindeféle előzetes tervektől mentesen vágtunk neki 2009-nek.

Kihasználva, hogy ezúttal igen hosszúra sikeredett a szabadságos napok száma, január harmadikán meglátogattuk egy régi barátomat, aki, mivel szintén művész, olyan jól el lehet vele beszélgetni - művészlelkek megértik egymást.

Békésen ültem a heverőjükön magam alá húzott lábakkal, amikor egyszer csak a szobában lévő négy kommunikációban résztvevőből öt lett. Levente megmozdult.
De nem az a finom mozdulat volt, amit ugye először érez egy kismama, hanem kisfiam szinte a szó szoros értelmében megpróbált kimászni a köldököm alatt a hasamból.
Odakaptam a kezem és anyu kérdő tekintetére panaszos-boldog arccal feleltem:
- Rúg! Jaj, nagyon rúg!

Levente biztosan éhes volt, mivel aznap az ebéd késett, talán így jelezhette nem tetszését. Pedig kapott nagyon finom sós ropogtatnivalót - ám ő úgy gondolta, nem szúrhatom ki a szemét bár sós pereccel.
(És azóta is naponta kétszer jelentkezik - ebédidőben és este, ha lefekszem, és hasam ellapul, ő azonnal elkezd helyezkedni az alváshoz.)

Kezem odatéve érzem, amint egy aprócska valami kavar ide-oda a hasamban, és valahonnan egy távoli emlék révén dereng, hogy már éreztem ilyet a kezem alatt.
És rájöttem, mikor. Kislányként, amikor láttam vemhes, már igencsak nagy hasú nősténycicánkat lustán eldőlni a napfény melengette földön, mindig mellétepedtem, és finom mozdulattal a hasára helyeztem a kezemet. Ő pedig tűrte, lecsukott szemmel, azzal a tipikus idióta cica-vigyorral a képén - nem zavarta kíváncsiságom. Én pedig ugyanilyen vigyorral, hitetlenkedve tapintottam, amint ujjaim alatt ide-oda mocorognak az apró cicakölykök, fel-le járnak, kinyomják magukat, nincsen egy perc nyugtuk sem.
Már akkor megállapítottam, hogy ez egy csoda - igen, hihetetlen volt tapintani a hasból kitörni készülő, mocorgó életet.
És most a saját hasamra simítva a kezem érzem ugyanezt, és talán ugyanazzal a boldog, elégedett mosollyal nyugtázom, ahogyan azt annak idején a napon elfekvő anyamacska tette. 

Az élet növekszik, mocorog, jelez, lázad, örül, megijed- teljesen mindegy mit tesz, de már önálló lélek, önálló akarattal, önálló érzésekkel. A pocak ugyan most még megvédi a külső világtól ameddig lehet, de utána ő nekimegy a világnak, és nekünk végig kell néznünk, hogyan szűnik meg a harcok során ez az apró csoda gyermeknek lenni. Tapasztal, csalódik, elbukik, meglátja a világ árnyékosabb oldalát - felnő.

Talán tényleg addig jó neki, amíg odabenn van - és az anya ilyenkor akaratlanul magába szív ebből az idilli állapotból, amiben gyermeke van.

És most már én is megértem, miért vigyorgott annyira az a cica...

--------------------------------------------------------------

És egy kép:

http://users1.ml.mindenkilapja.hu/users/rien25/uploads/uh18j.jpg