Néhány barátom, mikor olvasta verseim, azt javasolta, inkább próbáljak operát énekelni, abban pontosan ugyanilyen tehetségtelen vagyok. Mások lelkesedtek, és témákat hoztak elő, mi mindenről kellene írnom a szuper tehetségemmel:))
Nos, olyan családi körben nőttem fel, ahol sosem volt kérdés, hogy márkás ruhát vegyünk-e vagy könyvet. Az olvasás szeretete befolyásolta egész életem, majd a gyerekeimet is próbáltam erre nevelni. Nos, nem volt könnyű, mert az akkori butyuta számítógépes játékok kemény ellenfélnek bizonyultak az irodalommal szemben. A nagyobbik lányom 5 évesen tökéletesen végigmondta a „János vitézt”, egy évvel fiatalabb húga csak töredékeket tudott idézni belőle, de önállóan bekapcsolta a kezdetleges számítógépet, majd a kisfiam, aki szintén egy év korkülönbséggel született, hanyatt vágta a családot, mikor még 5 éves sem volt, de a kezébe került újságból folyamatosan olvasni kezdett, noha soha nem tanítottuk erre, csak a számítógép által kért kódok, jelszavak, nevek, és szövegek alapján mutattuk meg neki a betűket.
Igazából akkor nyugodtam meg, és barátkoztam meg a számítógépes világgal, mikor a kisfiam tizenévesen egész éjszaka ébren volt, mert nem tudta letenni Shakespeare Rómeó és Júliáját, míg végig nem olvasta.
Aztán beütött az internet. Erre már nem én tanítottam a gyerekeimet, hanem ők engem:)) Netelka írt egy blogot a „háló védelmében”. Teljesen igaza volt mindenben. A net egy új világot nyit az ember számára, ismeretlen ismerősök válnak jó baráttá, emberi közösségek kovácsolódnak össze.
Mint minden kezdő netes, én is úgy kezdtem az „barátkozási” rovatot, hogy bejelentkeztem a chat-re. Innen származik a nick nevem is, aminek nem igazán örültem förtelmes magyartalansága miatt, de a gép ezt produkálta nekem. A chat-en jó kis közösségbe kerültem, sok mindent tanultam mind az internetről, mind a számítógépről. Ott ismertem meg Samway-t, aki bemutatta nekem a Fullt.
Megszállottja lettem. Tudom, sosem leszek Kosztolányi, vagy Ancsel Éva. Hiszem, hogy a Fullnak nem is ez a célja.
Mint kezdetként írtam, családunk mindig könyvbolond volt. Én tovább fokoztam ezt azzal, hogy nem értem be a könyvek olvasásával, érzéseim, gondolataim ki kellett írnom magamból. Már kislány koromban is folyamatosan naplót írtam, azután valahogy el kezdtem figyelni a ritmus és rímek összhangjára, és versekkel próbálkoztam. Egyik nagynéném tanítónő, egy nagybátyám magyar tanár, van egy rokonom, ( no most nagyon figyeljetek, ki lehet ő nekem: a nagymamám mostohatestvére:)), az oktatási minisztérium valami nagy fejese. Ők tanítottak, bíztattak, hogy írjak.
Több kritika ért itt a Fullon is, hogy verstanilag tökéletes bukások az írásaim. Igazuk van. Én nem tudok egy-egy verset hetekig- hónapokig fogalmazni, átírni, és a szabályoknak megfelelően átalakítani. Jön az íráskényszer, leülök a gép elé, és írok. Sokszor végig sem olvasom, csak küldöm versemet, vagy gondolataimat. A nagybátyám arra tanított, hogy ne akarjak Shakespeare, E.A.Poe, Tóth Árpád, vagy Petőfi lenni. Legyek önmagam, tudatlanságban, az irodalmi szabályok ismeretét mellőzve vállaljam saját stílusom, még ha az nem is felel meg a tankönyvekben írtaknak. A lényeg, hogy lelkem legyen benne az írásaimban.
Kényszeríró vagyok, cinikus felfogással, örök humorral, amibe sajnos a Sors kegyetlenül belerondít sűrűn. Ilyenkor (sajnos elég gyakori), a fájdalmamat kell kiírnom. Legalábbis annak egy részét...
Nem vagyok más, mint egy író, aki nem tud írni...