Egy másfajta pszichoevolúció
Szereplők és bevezetés:
Beszélő
Minden Létező nem evilági leszűkítése Egyfajta irányadó- , útmutató- , tanító entitás.
Ymir és Lorenz
A teremtés lehetőségét kétféleképpen felfogó növendék isten. Ymir hisz kreálmányiban, oltalmazza őket, figyel rájuk. Lorenz használja őket. Nem feltétlenül a jó-rossz ellentétpárra kell gondolnunk. Remek hasonlat rá az alma két fele: látjuk, hogy ez az egyik fele, az a másik, de nem biztos, hogy észrevesszük, hogy egy dolognak beszélünk a két feléről.
Emberfiak
Ymir teremtményei. Felfoghatók emberekként, akik a nagy világmegosztó háború után, ami az Ymir-féle és a Lorenz-féle felfogás különbségei miatt robban ki
Csak élőkké és M-lakókká lesznek.
A Csak élők azok, akik nem vesznek részt a generált valóságban való létezésben, ők továbbra is az Ymir-féle vonalat élik, azaz lélekben fejlődnek, hogy továbbléphessenek. Az M-lakók a Lorentz-féle digitális, generált valóságban léteznek tovább, hasonlatosan a Mátrixhoz. A helyzetre ráhúzható egyfajta “Tibet vs. Egyesült Államok” analógia is, de ezzel azért óvatosan!
Őrzők
Őket csak említjük a történetben. A növendék istenek szintje után a lélek választhat, hogy Őrzőként, vagy Beszélőként folytatja-e a fejllődési utat. Mindkét fél az Emberfiakat segíti (beleértve az M-lakókat is, inkább csak az adott létsíkhoz való hozzáférésük, rálátásuk nagyságában különböznek.)
Próbálják ezeket a teremtményeket belehelyezni, beleképzelni egy hierarchia-rendszerbe. De végén látni fogják, hogy ez a rendszer nem létezik. Az összes teremtmény célja, hogy továbblépjen a következő szintre: az M-lakók a Csak élőkére, a Csak élők a növendék istenekére, ők pedig az Őrzők, vagy a Beszélők szintjére. Ez a folyamat a múltban kezdődött és a távoli jövőben ér véget. De ha az időt az emberi lineáris gondolkodás szükségszerű pszichológiai termékének tekintjük, akkor nem igazán időben zajló folyamatról beszélünk, hanem inkább mentális lépésekről, állomásokról. A tanulás folyamata a lényeg és nem az elért eredmény.
A dőlt betűvel szedett és a zárójelben írt részek nem hangzanak el a szövegben, inkább csak a megértést segítik. Ennek fényében ezek néha filmként, mozgásként, animációként jelennek meg a színpadon. (Bármilyen, a szöveggel, a zenével vagy a képanyaggal kapcsolatos kérdésére szívesen válaszolunk – ha tudunk... Ahol a cím mellett nem jeleztük külön az író nevét, azokat Pirisi Ákos követte el...)
Solaris állomás I. (Stanislaw Lem – Solaris)
(…)” Snaut lépett be a kabinba. Körülnézett, aztán rám pillantott; felálltam és az asztalhoz mentem.
- Akarsz valamit?
- Nincs semmi dolgod, igaz?… - kérdezte hunyorogva. – Adhatnék valamit, tudod, van egy-két számítás, bár nem éppen a legsürgősebbek…
- Köszönöm – mosolyogtam -, de fölösleges.
- Biztos vagy ebben? – firtatta, az ablakon kinézve.
- Biztos. Mindenfélén gondolkoztam, és…
- Jobban szeretném, ha nem gondolkoznál annyit.
- Ugyan, hiszen nem is tudod, miről van szó. Mondd csak…hiszel te istenben?
Gyors pillantást vetett rám.
- Menj már! Ki hisz manapság…
Nyugtalan volt a tekintete.”
I. Seth könyve (Jane Roberts – Seth könyve)
(A Beszélő többdimenziós szónoklata a növendékekhez – istenekhez és emberekhez. Ott ül Ymir és Lorenz is.)
Szólok azokhoz, akik hisznek egy istenben, és azokhoz is, akik nem hisznek. Azokhoz, akik úgy gondolják, hogy a tudomány megad majd minden választ a valóság mibenlétére, és azokhoz is, akik ezzel nem értenek egyet. Megkérlek majd, hogy értsetek meg néhány dolgot.
Nem vagytok foglyai az idő csapdájának, mint lezárt palacknak a légy, melynek szárnyai haszontalanok.
Érzékszerveitek nem adnak igaz képet a valóságról – kedves hazugok, akik oly fantasztikus meséket tárnak elétek, hogy kétkedés nélkül elhiszitek őket.
Az általatok ismert világot ti magatok teremtitek. Megkaptátok a legfantasztikusabb ajándékot: a képességet, hogy gondolataitokat fizikai, anyagi formába vetíthetitek ki. Nem a fizikai anyag elhagyott ivadékai vagytok. Ellenkezőleg: az általatok ismert fizikai testet egy mélyen tudattalan szinten ti magatok teremtitek, bámulatos aprólékossággal, csodával határos tisztasággal, a testet alkotó minden egyes apró sejt mélyreható, tudattalan ismeretével.
Minden kommunikáció lezajlik, mire az első szót kimondtad volna.
II. Kezdetek
(Ymir teremt valóságot. A világot; minket)
Egy éjszaka,
Amikor az idő elmúlt
S a (z égi) történelem elfogyni látszott,
Egy gondolat
Kilépett a bölcsőből,
Melyet kéz nem ringatott.
(égi) Környezetem
Többé már nem létezett (számomra)
A köldökzsinór elszakadni vágyott.
Ő (a világ) lettem én,
Két (de mégis egy) képlékeny lény –
Tér és Idő: cseppben a tenger
A fizika meginogni látszott.
Múlt és Jövő nincsen (tudom)
Hatalmas a jelen
Az Idő telni csak látszik (tudom)
A két párhuzamos összeér
Pszichológia a Tér (én teremtek)
Kezem fényörvénnyel játszik
Szív és tüdő
Testet öltött élet
Kételyem ott lapul
Valóságos-e teremtett világom
Bennem a válasz:
„Jó pap holtig tanul”
A lélek léte
Az élet vége
Kizárják egymást
A valóság illúzió
Agyam a háló
Fennakad egy MÁS világ.
III. Vaftrúdnir- és Grímnir-ének (Skandináv teremtésmítosz)
(A teremtés, ahogy az Emberfiak látták.)
Formálták a földet:
Ymir húsából,
Hegyeket csontjából;
Dérhideg óriás
Koponyája komor ég lett,
Vérverítéke a tenger.
Szempilláiból alkottak
A szíves hatalmak
Emberhont az emberfiaknak;
Háborgó felhőket
Habartak agyvelejéből,
Létével lettek mindenek.
Solaris állomás II. (Stanislaw Lem – Solaris)
(…)”- Várj, nem ilyen egyszerű a dolog – magyaráztam szándékosan könnyed hangon. – Én nem a földi vallások hagyományos istenéről beszélek. Persze nem vagyok valláskutató, lehet, hogy semmi újat nem sütöttem ki, de nem tudod véletlenül, hittek-e valaha egy… gyarló istenben?
- Gyarlóban? – vonta fel a szemöldökét. – Hogy érted ezt? Bizonyos szempontból minden vallás istene gyarló volt, mert emberi tulajdonságokat aggattak rá, csak felnagyítva. Az Ótestamentum istene például hajbókolásra és áldozatokra sóvárgó, más istenekre féltékeny zsarnok… a görög istenek is tele voltak emberi gyarlóságokkal, civakodások, családi perpatvarok…”
IV. Lucifer tragédiája (Madách Imre – Az ember tragédiája)
Angyalok kara (Emberfiak)
Dicsőség a magasban Istenünknek,
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég.
Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,
Részünk csak az árny, melyet ránk vetett,
Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy
Fényében íly osztályrészt engedett.
Megtestesült az örökös nagy eszme,
Im a teremtés béfejezve már,
S az Úr mindentől, mit lehelni enged
Méltó adót szent zsámolyára vár.
Az Úr (Ymir)
S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?
Lucifer (Lorenz)
S nem érzéd-e eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjául vala,
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél az árnyék, kétség és remény. –
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?
(…)
Megúntam ott a második helyet,
Az egyhangú szabályos életet
Éretlen gyermek-hangu égi kart,
Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.
Küzdést kivánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet.
Solaris állomás III. (Stanislaw Lem – Solaris)
(…)”- Nem – szakítottam félbe -, én olyan istenre gondolok, aki nem azért tökéletlen, mert együgyű emberek találták ki, hanem leglényegesebb, immanens tulajdonsága a tökéletlenség. Olyan isten akinek mindentudása és mindenhatósága korlátolt, tévesen látja előre műveinek jövőjét, az általa elindított események olyan irányba fordulhatnak, mely őt magát is megrémíti. Ez egy…nyomorék isten, aki mindig túlságosan sokat markol, és erre mindig későn jön rá. Aki csak az órát szerkesztette, nem az időt, amit mérnek. Rendszereket vagy gépezeteket fabrikált meghatározott célokra, de azok túlnőttek a célokon és elárulták őket. És megteremtette a végtelenséget, de az nem hatalmának mércéje lett, aminek szánta, csak határtalan vereségének mértéke.”
V. A szerepcsere 0.87210972 másodperce
(A szellemileg már igen fejlett civilizáció egyik tagja, leendő „csak-élő” i. sz. 2217-ben. Pillanatnyi Ymirizáció.)
Tekintet: zárt rendszerből a komplementerre
Nap: lényegtelen, a hétköznapok egyike
Hely: a vektor állandó sebességgel változik
A Föld a lenyugvó Nap fényében életről álmodik
Teremtett valóságom szabadságért kiált
Meg kell ismernem őt, a Beszélőt
Ha elengedem, hová leszek én?
Ki látja majd az utolsó naplementét?
Ki hallgatja majd az utolsó madár dalát?
Ki lesz, ki útbaigazítja eltévedt fiát?
A kommunikáció lezajlott
Szó el nem hangzott
Az engedély megadatott -
Megadtam magamnak
A szerepcsere – Ő meglát engem, látja magát
Én látom Őt és benne magam, a fát.
VI. Azután
(Ymir// és egy „csak-élő” () a világmegosztó háború után)
/Körkörös romok, rituális tűz-tánc,/
(fonnyadt, zöld üveg, halott Nap, DNS-láz.)
/Apró tenyér vonalaiban haladok –/
(én már nem én vagyok.)
(Izzadt virág, fanyar emlék,
géntérkép (megcsináltuk!)) – /tervezett emberek,
régi és új családok/: (/a tökéletes világ paradoxona;
háború dúl bennem./)
VII. Lorenz időjárása (James Gleick – Káosz)
(1100101010111100… Lorenz elbeszélése az általa kreált digitális valóságról, ahol az M-lakók élnek.)
„A Nap mindig tiszta, felhőt sosem látott égboltról tűzött alá. A szél tükörsima földet söpört. Soha nem jött alkonyat, az ősz sohasem fordult télbe, és soha nem esett az eső. A digitális nyugati szél idővel északira fordult, aztán délire, majd újra északira. Digitalizált ciklonok forogtak lassan egy idealizált földgömbön. Ebben a digitális világegyetemben ő volt a teremtő: szabadon, tetszése szerint szabhatta meg a természet törvényeit. Néhány kevésbé isteni és tökéletes próbálkozás, tévedés után…” néma istenek keltek útra, magukra hagyták önmagukat.
VIII. Elsüllyedt városok (Fónagy Iván - Mágia c. könyvében idézet Szerb Antaltól) (Beszélő az M-lakókról)
„Sok régi monda beszél elsüllyedt városokról, amelyek most a tenger fenekén fekszenek. Holdfényes éjszakákon néha lelátni a tengeralatti palotákra, márványterekre; és végzetes órán a tengermélyi harangok hangját is lehet hallani.
Egy ilyen elsüllyedt várost hord magában minden” létező, minden néma isten.
Solaris állomás IV. (Stanislaw Lem – Solaris)
(…)”- Valamikor régen a manicheizmus… - kezdte habozva Snaut. Gyanakvó tartózkodása, mellyel az utóbbi időben kezelt, most feloldódott.
- De ennek semmi köze a jó és a rossz princípiumához – szakítottam rögtön félbe. – Ez az isten nem létezik az anyagon kívül, és nem tud tőle szabadulni, csak szeretne…
- Ilyen vallást nem ismerek – mondta rövid hallgatás után. – Ilyenre sohasem volt szükség. Ha jól értelek, és attól tartok, így van, te valami fejlődő istenre gondolsz, aki az időben érik és növekszik, a hatalom egyre magasabb fokaira hág, és rádöbben hatalma tehetetlenségére? Ez a te istened olyan lény, akinek számára az istenség kiúttalan helyzet, és amikor ezt megérti, kétségbeesik. No jó, de a kétségbeeső isten nem más, mint az ember, igaz? Szóval az emberre gondolsz… Öregem, ez nem csak filozófiának, de még misztikának is gyenge.”
IX. A dolgok (Jorge Luis Borges – Las Cosas)
(„Csak-élő”. Sivár földi környezet, romos házak, nyomor, sötét könyvtár, karosszékben egy idős férfi olvas, gyertya ég)
Aprópénz, kulcskarika, sétapálca,
engedelmes zár és a kései jegyzetek,
miket megtekinteni már nem marad időm.
Sakktábla, kártya, gyűrött ibolya könyvlapok között:
egy feledhetetlen, elfeledett délután emléke;
a tükrözött, vörösen izzó hajnali egek csalóka visszfénye.
Mennyi dolog –
/reszelő, küszöb, atlasz, szeg, kupa,
hallgatag rabszolgák hada: /
furán titokzatosak és vakok.
Túlélik majd minden földi nyomunk;
észre sem veszik, hogy már nem vagyunk.
Solaris állomás V. (Stanislaw Lem – Solaris)
(…)” – Nem az emberre gondolok – makacskodtam. – Néhány vonása talán megfelel a te alkalmi definíciódnak, de csak azért, mert olyan hézagos. Az ember, a látszat ellenére, nem alkot magának célokat. Beleszületik egy korba, amely kész célok elé állítja, szolgálhatja őket, vagy fellázadhat ellenük, de a szolgálat vagy a lázadás tárgya kívülről adott. Hogy megismerhesse a célok keresésének teljes szabadságát, egyedül kell lennie, ez pedig nem sikerülhet, mert ha nem emberek között nevelkedik, nem válhat emberré. Ez az én…valakim csak olyan lény lehet, akinek nincs többes száma, érted?”(…)
X. Az öngyilkos (Jorge Luis Borges – El Suicida)
(A kétségbeesett Ymir, továbblép egy szinttel valóságából, Őrzővé válik.)
Egy csillag se marad meg itt az éjben.
Nem marad meg az éj sem.
Meghalok és velem hal ez az egész tűrhetetlen világ.
Eltörlöm a piramisokat és az érmeket,
a világrészeket és az arcokat.
Eltörlöm a múltakat mindenestül.
Porrá zúzom a történelmet, porrá a port.
Én nézem az utolsó naplementét.
Én hallgatom az utolsó madárdalt.
A semmit hagyom senkire.
XI. Életváltás
(M-lakó, aki rájön, hogy a teste nem azonos azzal a testtel, amit Lorenz valóságában magáénak tud (tudatát korlátozzák, hogy féken tartható legyen a kreált valóság), ezért megpróbál kilépni.)
Elmetszett színek
Csendesen ülök
Sírnak a hangok
A fiókot kihúzom
Vibrál a fény
A pisztolyt megtöltöm
Örvénylik az idő
A fejemhez emelem
Az emlékek megremegnek
A ravaszt meghúzom
Árnyékszilánkok –
Még mindig élek
XII. Megint (első rész)
(Az M-lakót hozzák ki a valóságra vizsgálat céljából öngyilkossági kísérlete miatt, ui. eddig el sem juthatott volna gondolatilag sem.)
Hajnali fél kettő
Kékre festett ablakok – valami lámpa
Nehéz a levegő
Remegek –
Miért pont engem?!
Árnyék vetül rám – valaki mást!
XIII. A ciprus lombjai (Jorge Luis Borges – Las Hojas Del Ciprés)
(Az átprogramozott M-lakó egy valóság-látomása. A kilépési vágy kitörölhetetlenül előjön.)
Egyetlen ellenségem van. Sosem fogom megtudni, hogyan juthatott be a lakásomba 1977. április 14-én, éjszaka. Két ajtót kellett kinyitnia: a súlyos utcai kaput és kis lakásom ajtaját. Felgyújtotta a lámpát, és kizökkentett egy rémálomból, amire már nem emlékszem, csak arra, hogy volt benne egy kert. Nyugodt hangon felszólított, hogy azonnal keljek és öltözzek fel. Azért jött, hogy megöljön, csak egy kicsit odébb van a kivégzésre szánt hely. A döbbenettől némán engedelmeskedtem. Alacsonyabb volt nálam, de termetesebb, a gyűlöletből nyerte erejét. Nem változott az évek során; fekete haja közt volt csak néhány ezüst szál. Valamiféle sötét boldogság hajtotta. Mindig is utált most pedig meg fog ölni. Beppo cica az időtlenségből figyelt bennünket, de meg sem kísérelt megmenteni. De nem segített rajtam a hálószobámban lévő kék kerámiatigris sem, se az Ezeregyéjszaka köteteiben lévő sok varázsló meg manó. Magammal akartam vinni valamit. Megkértem, hadd vihessek magammal egy könyvet. Túl nyilvánvaló lett volna, ha egy bibliát választok. Találomra kivettem egyet Emerson tizenkét kötete közül. A lépcsőn mentünk le, nehogy zajt csapjunk. Számoltam a fokokat. Észrevettem, hogy vigyáz, nehogy hozzám érjen, mintha félne, hogy megfertőzöm.
A Charcas-Maipú sarkon, szemközt a bérházzal egy kocsi várt. Szertartásos, de parancsoló mozdulattal intett, hogy szálljak be elsőként. A kocsis már tudta, hová megyünk, és a lovak közé csapott. Vontatottan haladtunk, és ahogy várható volt, néma csendben. Féltem (vagy reménykedtem), hogy sosem érünk oda. Derült, holdfényes éjszaka volt, meg se rezzent a levegő. Egy árva lélek sem volt az utcán. A kocsi két oldalán őrt álltak az alacsony, teljesen egyforma házak. Ezt gondoltam: Már a Délen vagyunk. Fent, a sötétben észrevettem egy toronyórát; se szám, se mutató nem látszott a nagy, fényes lemezen. Nem hajtottunk át, amennyire tudom, egyetlen sugárúton sem. Nem féltem, még csak attól sem féltem, hogy félni fogok, még csak attól sem féltem, hogy félni fogok, hogy félni fogok, ahogy az eleaták végtelen érvelése mondaná, ám amikor kinyílt a kocsiajtó és ki kellett szállnom, szinte összerogytam. Kőlépcsőkön mentünk felfelé. Tükörsima virágágyások sorjáztak meg sok-sok fa. Odavezetett az egyik tövéhez, s felszólított, hogy feküdjek le hanyatt a fűre, és tegyem keresztbe a karom. Onnan, a földről megpillantottam egy római kámzsát, s akkor rájöttem, hogy hol vagyunk. Egy ciprus volt halálom tanúja. Akaratlanul elismételtem a híres sort: Quantum lenta solent inter viburna cupressi.
XIV. Megint (második rész)
(Továbblépni vágyó M-lakó)
Csendesen lépek
Harmatos a fű
Mélyet lélegzem –
Összetörném a tájat
XV. Elkallódott élet-halálok
(Ymir megfigyelése az utolsó „csak-élők” egyikéről, aki még nem lépett tovább.)
A kékfüstös félhomályba
parányi magányok érkeznek;
pillanatig itt léteznek,
majd eltűnnek egy másik semmi,
végtelen valóságban.
Az egyik asztalnál ül valaki,
magának világot formáz;
elfoszlóban az időszálak,
ragad a pohár.
Úgy tűnik messze jár –
érzékei széles mezején
összeolvad a múlt, elmúlik a jövő.
Jelenét már nem érti –
menne már.
Széles út az ösvénynek nevezett, (Az Őrző Ymir igazító oltalma)
merre vezet /te sem tudod/, I
de keresztúthoz érve bármelyiket I
választod majd, I
a másikon is tovább mégy. I
Lassan kifelé indult,
körbenézett.
A többieket kereste.
Solaris állomás VI. (Stanislaw Lem – Solaris)
(…)”- Ó – mondta -, hogy rögtön rá nem jöttem…
És kimutatott az ablakon.
- Nem – tiltakoztam -, ő sem az. Legfeljebb mint olyan lény, aki fejlődése során elmulasztotta az istenné válás lehetőségét, mert túl hamar magába zárkózott. Ő csak remete, a Kozmosz remetéje, nem istene… Ő ismétli magát, Snaut, de az, akire én gondolok, ezt sohasem tenné. Talán éppen most keletkezik valahol, a Tejútrendszer valamelyik zugában, és ifjonti jókedvében hamarosan elkezd csillagokat oltogatni és újakat kigyújtani, egy idő múlva majd észrevesszük…”(…)
XVI. Álomvaló
(M-lakó kilépése. Mindenki összeolvad egy tudattá. Pontosabban kiderül, hogy nincs Ymir, nincs Seth, nincs Őrző, nincs csak-élő és M-lakó. Mindegyikőjük egy tudat terméke, és e tudat mindegyikőjük tudatának terméke. Úgy nincs semmi, hogy ebben a semmiben zsúfolódik össze minden…)
Lépcsők
- lefelé vezetnek
Szaladsz
- valaki van mögötted
Furcsa…
- mintha ismernéd (ez a tervező)
Megfordulsz –
- súlytalan lebegés
Tovább
- lentebb és lentebb
Döntések (távoli a hangod)
- más szól helyetted
Egy érzés
- őt szállni hagyod (ez egy szerelem története az M-világban)
Nem lépsz
- az utolsó fok
A mélyből
- valaki szólít
A tenger az (a tenger az Ymirizálódott „csak-élők”)
- rád mosolyog, téged hív
Hátra nézel
- már tudod, ki az
Nem szól
- de érzed, hogy visszatart
A te időd lelassul
- a mutató megakad (végtelen pillanat)
Az övé felpörög
- már tudja: nincs visszaút
Azt a kaput ő zárta be
- búcsút intesz
Egy lépés
- a világ lemarad mögötted
Zuhanás –
Kötelek
Szakadnak,
Őrzőid ölelnek,
Apró fények: emlékképek
Elfeledett nemzedékek, meg nem élt fényéletek: ÖSSZEOLVADÁS
Solaris állomás VII. (Stanislaw Lem – Solaris)
(…) ”- Honnan szedted ezt a gyarló isten dolgot? – kérdezte hirtelen.
Nem vette le szemét a csillogó végtelenről.
- Nem tudom. De nagyon, nagyon igaznak találtam, érted? Ez az egyetlen isten, akiben hajlandó volnék hinni. Akinek a szenvedése nem megváltás, nem üdvözít senkit, nem szolgál semmire, csak van.
- Egy mimoid… - jegyezte meg halkan, más hangon Snaut.
- Mit mondasz? Ja, igen. Már az előbb észrevettem. Nagyon öreg.
Mindketten a vörös ködben úszó horizontot néztük.”
|
