"Akik az Urat keresik, azoknak örül a szívük" (Zsolt 105,3). Az elmúlt hetekben Uram szolgálatára is alkalmatlannak nyilvánítottam magam. Szorongtam, és kételkedtem önmagamban. Kételkedtem felebarátaimban. Felebarátaimban, kiket Isten ugyanúgy képmására teremtett, mint talán engem is. Mást sem tettem, mint emlékezetem szerint kihajított, ínséges pillanatokat ídéző, fájó emlékeim dédelgettem ... Megtalálva a módját, valahogy visszasomfordáltak... Újra és újra felszaggatták sebeim. Nem hagyták, hogy gyógyuljon, be sem kötözték, bár való igaz, hogy jelentkező sem akadt. A láthatatlan pofonok még most is fájnak, a szavak belémégtek. Egy idegen kopár, sötét világba csöppenten, ahol egyre jobban fáztam. Amilyen gyorsan csak lehet, cselekednem kell. Azon tanakodtam, itt az idő tudomásulvenni, beletörődni, belenyugodni és keresni egy új utat, egy járhatóbb utat, vagy egy felfelé, lefelé vezető lépcsőt, teljesen mindegy. Jaj, a lépcsőt nagy meggondolatlanság volt kiejtenem...
- Nem, nem mindegy! - vágott vissza, s hülyén vihogott hozzá... Engem vándorbotra cserélt logikus gondolkodásom hivatása magaslatán nem lévő helyettese egy rövidtávfutót is simán leköröző gyorsaságával lapozta fel azt a bizonyos undok, gusztustalanul nyálkás lapot, és fennhangon szajkózta:
- Be be be, hihi... - bizony újra fel kell menned a lépcsőn, naja kisanyám, hogy fel.
Örült dilemma vert tanyát bennem: Mostmár biztos, hogy elszabadult a pokol, s én menthetetlenül a fenevad pofájában végzem. De mi lesz a fénnyel, az élet forrásával?
Hősies elszántsággal próbáltam felegyenesedni, lemondva szerte-széjjel gurult önmagamról, de végtagjaim nem engedelmeskedtek. A templomkert köves, egyenetlen útját sűrűn szegélyező bokrok, és több száz éves fák eggyé olvadtak ebben a szinte áthatolhatatlan, félelmetes magányban. Szél sem rezzent..., s az alaktalanná sürűsödött csend úgy fonta körbe láthatatlan karjaival a környező teret, mint ahogy a köd teríti áthatolhatatlan sűrű fátylát az álmos vizekre...
Biztost támaszt keresve, zihálva kapkodtam levegő után, szívem furamód átköltözött halántékomba, és egyre erösödő dobpergés kíséretében az őrületbe akart kergetni! De hirtelen a tébolyító hangokon túl egy határozott, mégis elmondhatatlanul gyengéd hang szól hozzám...
- Engedelmességgel tartozol nekem, és kérlek, ne nyavalyogj! - Összeszedve maradék erőmet a hang irányába fordítottam tekintetem, - majd tovább folytatta...
- A mostban Úgy érzed hirtelen áthatolhatatlan lett a sötét, egyformán dermesztő a nappal és az éj... Én melletted voltam, vagyok, és leszek, úgy a szükség, mint örömöd pillanataiban, el nem hagylak Téged, mert én hívtalak életre. Szeretlek. Emeld a kezed szívedhez, emlékezz mindenre, amiről szólok most neked...
Érzékeléseim talán érzékcsalódás áldozatai lettek, de ha így is történt, én voltam, aki cseppet sem bánta. Ebben az időtlenül felém hömpölygő csodában földöntúli boldogsággal telt meg a szívem... - Uram, kérlek, szólj még hozzám...
„Igazodjék fel az én imádságom, mint a tömjénfüst a Te színed elé ...”, s a súlyos hangos nyikordulással feltáruló tölgyfaajtó mögül az "Emberré lett ige" házából liturgikus öltözetben méltóságteljesen, céltudatos járással egyre közeledett egy alak... Izmaim még most sem akartak engedelmeskedni... Maradék erőmet összeszedve szorítottam hátam a falnak, hogy útjából kitérhessek. A lépcsőhöz érve magával hozta a Napkeleti Bölcsek ajándékának szíveket, és lelkeket megtisztító fenséges illatát..., majd szavaival, amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen változtatta még komorabbá a félhomályban megbúvó csendet...
- Nem megmondtam magának, hogy alaposabb munkát végezzen? Takarítsa le a lépcsőket, és a lépcsőhöz vezető utat is. Holnap reggel ez legyen az első dolga! Majdnem elestem!
- Megértettem méltóságos uram, így lesz, bocsásson meg! - jött a válasz septiben a szemközti kőfal környékéről előbotorkáló, sapkáját megszeppenve gyürögető idős embertől. Ma is kora reggeltől talpon vagyok uram, de meglesz, úgy, ahogy kívánja. S az öreg Jurij alig hallható motoszkálása újra hangtalanul olvadt bele az őt védelmező félhomályba...
A súlyos tölgyfaajtó ma már nem nyikordul többet. Csendesen öleli magához, ahogy eddig is Isten házát. |
