Vallomásokkal kell kezdenem. A fővárosban - fedett térben- egy Mini koncerten voltam úgy közel harminc éve utoljára. Emlékszem türelemmel álltunk sorba először az utcán, majd a lépcsőházban, amíg a ruhatárig eljuthattunk. Török Ádámék (aki hallotta és kedvelte őket akkoriban tudhatja) egy izgalmasan hangszerelt, a rock (számomra) igényesebb irányzataiból merítő zenét játszottak. Emlékszem, hogy egy középiskolai építőtáborban nem volt olyan délután, hogy a Kereszteslovag ne szólalt volna meg a recsegő hangszórókból! Azt is megvallom, hogy Budapestnek abban az utcájában, ahová igyekeztünk párommal és Ákossal az unokatestvérével, húsz éve biztos nem jártam. Abban biztos vagyok, ha bekötött szemmel kivisznek oda, nem tudtam volna megmondani, hová hoztak! Az úttest kövekkel kirakva, apró kávézók, az épületek okosan elhelyezett lámpákkal megvilágítva.  Ákos persze már járt arra, sőt a Ráday klubban is! Ja kérem! Húsz évvel fiatalabb nálam és fővárosi lakos! Meg különben is! A bejárat előtt aztán két mellényes ember köszön nekünk, majd egyikük elmondja, hogy ma este Abracadabra koncert lesz, és megkér minket, hogy csendben menjünk és jöjjünk majd ki. Befizetünk, én pedig megpróbálok rutinos koncertre járóként viselkedve (fogalmam nincs, hogy kell azt!) mozogni az alagsori klubban. Ákos meglepődik. Szerinte ezt alaposan átépítették, mióta nem járt itt. Később el is indul, hogy felderítse a szomszédos termeket. (A mosdóról áradozik! Igaza volt! Tiszta, tágas és a mosdóknál sminkigazító, haj beállító szerek és anyagok.) A teremben cigarettafüst, álldogálók, üldögélők, sétálgatók.  Sok az ismerős. Innen a Fullról nem kevesen, és temérdek kollega. Vagyis nagy számunk és az én közös kollegáink. A halk duruzsolásba olykor bele-belehasít egy  alkohollal már alaposan telített, a koncert elkezdését egyre türelmetlenebbül követelő apró emberke, aki később az első sorból tombolja végig a dalokat. Aztán megtaláljuk őt magát, az együttes szövegíróját, gitárosát, frontemberét, szervezőjét, szóval Béla barátomat. Örül. Mivel hamarosan fél tíz, és a koncert kilencre volt hirdetve, Ákos (aki amellett, hogy rutinos buliba járó, szintúgy zenész!) biztos abban, hogy most fognak kezdeni. Valóban. Egy rövid intro után beindul a varázslat! A bátrabbak, ill. az alacsonyabbak (meg aki csak úgy), egyből előre áll, hogy karjaik magasba emelésével (csápolás) kövesse a zene ritmusát. Vagy valami hasonló okból!

Tíz év. Ennyi idő után érezték megint úgy, hogy kell egy (?) koncert! Eddig egyszer hallottam őket élőben, de annak is van már húsz éve. Bizonyára sok oka van, de számomra mára érett be zenéjük. Véleményem szerint Béla szövegei mai környezetükben, a jelen csalódásokkal, az önmaga keresésébe belecsüggedő, vagy azt éppen feladó, gondolkodás nélkül rohanó - lélekben kallódó- emberének sokkal jobban „megülnek”, mint húsz évvel ezelőtt. Béla szövegei megszületésük pillanatában koravének voltak. Ebből adódóan nekem akkor feloldhatatlan görcsösséget okozott Béla (és a többiek) gyerekarcához kötni a szövegekben megírt érzéseket. Hiába volt a lendületes, vagy éppen melankolikus dallamvonal, ha az énekes hangjából nem azt hallottam ki, amiről énekelt. Ezzel szemben a tegnapi este ismételten bebizonyította, hogy ahogy az embereknek (persze vannak kivételek), úgy a daloknak is van az éveik számával mérhető megnyugvási idejük, amikorra másképp látják (jelen esetben olvasatják magukat). Abban is lehet természetesen igazság, hogy jómagam változtam.

Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy Kata (az énekes) tud valamit! Ismeri a titkot, amivel betölti a színpadot! Pedig nem csinál nagy dolgokat. Egy kicsit odamosolyog, közelebb hajol, szeme ragyog, és énekel! Jobban, mint húsz éve! Megérett, hozzásimult a szavak rejtett tartalmához. Ha kell, nem fél a tűzforró léptektől, de meg tud állni az utolsó előtti lapnál, és elébe megy az álmoknak az emlékhegyeken át! Egy értő, érző lélek, aki hitelesen prezentálja a Béla szövegeiben fellelhető szenvedélyektől, érzelmektől oly annyira telizsúfolt világunkat. A zenészek? Virtuozitás, szolid visszafogottság, töretlen és hibátlan lendület. Együtt.

A koncert végére egyre több a csápoló, és egyre többen énekelnek! Azon veszem észre magam, hogy még én is felütök a levegőbe, hiszen Mehetnénk délre, meg különben is Zuhanok a mélybe! Kétszer visszajönnek egy ráadásra. Majd a búcsú. Párom csupa mosoly, Ákos el van ragadtatva, pedig nem volt biztos abban, hogy bejön neki (és tanultam egy kifejezést), ahogy „tolják” majd a zenét!   

Nem tudom mivé lettek volna, ha nem hagynak ki tíz évet! Én úgy láttam, tapasztaltam, hogy hasznukra volt. A kérdés csupán az, hogy mit kezdenek ezzel a tíz évvel! El tudják-e hinni a dalszövegek hitelének erejét, aktualitását, zenéjük harmóniájának elévülhetetlenségét! Meghallják-e a tapsban levő bizakodást, legyen még koncert, és nem csak egy olcsó vásári bűvész trükköt, hanem egy varázslatot adtak a publikumnak! Egy beérett varázslatot!